Az utolsó bejegyzés

A Miért Cion? nem folytatódik. Azok, akikkel e-mailben, telefonon érintkeztem, már tudják az okát. Nyilvánosan csak annyit: most töltöttem Izraelben hosszabb időt, és - sajnos - igazán jó szívvel senkinek nem tudnám jelenleg ajánlani, hogy huzamosabb ideig ott éljen. Ehhez a feltételek ma - egész egyszerűen nem adottak. Következésképp egy cionista blog folytatásának, legalábbis részemről, a továbbiakban nem sok értelme van. Legyetek jók; nem tartom kizártnak, hogy egy másik blogon találkozom még veletek, az azonban eléggé sanszos, hogy politikamentes környezetben.

Szof (Vége)

A Madagaszkár-terv

Legtöbben habozás nélkül rávágnánk: persze, hallottunk róla – a nácik eredeti elképzelése volt, hogy az európai zsidóságot Madagaszkár szigetére deportálják. Holott a németek csak átvették az ötletet. A lengyelektől. Ők pedig vezető brit és német antiszemitáktól merítettek. Tallózás az antiszemitizmus múltjának kevéssé ismert tényei és alakjai között.

Paul Anton de Lagarde (1827-1891, balra) korának egyik legjelentősebb tudósa és legvadabb antiszemitája volt egyben. Nem francia, hanem német, akit eredetileg a sokkal prózaibb hangzású Paul Bötticher néven szólítottak. A de Lagarde név anyai ágon bukkan fel, és a fiatalember az őt nevelő dédnagynéni iránti tiszteletből változtatta meg – hivatalosan is – a nevét.

Teológiát, filozófiát és keleti nyelveket tanult hazai, valamint londoni és párizsi egyetemeken. Héberül és arámiul is tudott. Azok közé tartozott, akiket mélységesen frusztrált, hogy vallásuk, a kereszténység zsidó gyökerű, és sehogyan sem tudott mit kezdeni a történelemnek azzal a fintorával, hogy Jézus maga is zsidó volt (vö. a mai „párthus herceg” elméletek kiagyalóinak lelkiállapotával). Arra a következtetésre jutott, hogy Németországnak egy saját, a zsidó elemektől „megtisztított”, úgynevezett „pozitív kereszténységre” van szüksége, azon belül is egy „árja Jézusra” (hasonló ötlet bukkan fel egyébként az elnémetesedett angol fajvédő, Houston Stewart Chamberlain írásaiban is), olyasvalakire, aki küzdött a júdaizmus ellen. A „pozitív kereszténység” jelképe a viking eredetű napkereszt lett; a horogkereszt sokkal inkább ebből, mint a buddhista életjelkép megfordításából – és ezzel haláljelképpé torzításából – alakult ki. De Lagarde a zsidókat magukat nem embereknek, hanem veszedelmes parazitáknak, két lábon járó baktériumoknak tartotta, akiktől a lehető leggyorsabban meg kell szabadulni. Ennek egyik lehetséges módját látta a Madagaszkárra való kitelepítésükben.

Véleményében osztozott Henry Hamilton Beamish (1873-1948), a mindvégig gyengécske és befolyás nélküli brit antiszemitizmus egyik fő figurája, aki harcolt a második búr háborúban, és annak végén Dél-Afrikában telepedett le. Csak az első világháború után tért vissza Londonba, ahol létrehozta a Britons nevű társaságot, amelynek fő feladata az antiszemitizmus népszerűsítése lett, ő maga pedig képviselőnek indult – ma úgy mondanánk: idegenellenes kampánnyal –, de, bár nem szerepelt rosszul, a törvényhozásba nem jutott be. Nem tudni, vajon de Lagarde-tól merítve, vagy tőle függetlenül jutott eszébe neki is Madagaszkár; a húszas években azonban egyenlőségjelet tett a bolsevizmus és a júdaizmus között, később pedig széltében-hosszában azt híresztelte, hogy egy németországi útja során ő szorgalmazta Hitlernél a Madagaszkár-tervet. Mint később látni fogjuk, ez nem volt igaz. Beamish, miután az anyaországban nem termett számára babér, Dél-Rhodesiában (ma: Zimbabwe) telepedett le, ahol előbb független képviselő lett, majd nácibarát nézetei miatt – a második világháború kirobbanásával – internálták.

Ha brit nácikról esik szó, elsőként a legtöbb embernek a pojáca Sir Oswald Mosley ugrik be, akit gúnyosan csak „kóser fasisztaként” emlegetett Nagy-Britannia önmagát „igazi” és „alkotmányos” fasisztájának tartó Arnold Spencer Leese (1877-1956, balra), a hírneves állatorvos, aki Indiában, később Kelet-Afrikában szolgált. Feljegyezték róla, hogy szélsőséges antialkoholista volt és nagy állatbarát. Különösen a tevéket kedvelte, és a púpos sivatagi hajó egy parazitáját róla nevezték el Thelazia leeseinek.

Ez az egyebekben kiváló úriember sajnos beteges antiszemita volt – önnön bevallása szerint a kóser vágás és a kóserság törvényei váltottak ki belőle undort (ami egy állatorvostól enyhén szólva érthetetlen, hiszen a kóser vágás a leghumánusabb vágási módszer). Leese a húszas években komplett összeesküvés-elméletet dolgozott ki arra nézvést, miként akarják a zsidók aláásni és végső soron romba dönteni magát a Brit Birodalmat. 1924-től az ekkor már alighanem mániákus ember az akkoriban mindenütt népszerű fasiszta csoportokkal keresett kapcsolatot, de sikertelenül, mert az összes többi antiszemitát azzal vádolta, hogy nem eléggé antiszemita, sőt, zsidó zsoldban áll, és ez rendre összeveszéseket generált. Brit fasisztaként választották tanácsossá a lincolnshire-i Stamfordban, 1928-ban pedig saját pártot gründolt, ezt azonban 1933-ra bekebelezte a Mosley-féle Brit Fasiszta Unió. Leese 1936-ban nézetei miatt a börtönt is megjárta, a második világháború kirobbanásával pedig őt is internálták. Szívbaja miatt 1943 decemberében enyhítettek fogva tartása körülményein, 1947-ben azonban újabb fél évre rács mögé került, mert a Waffen-SS hadifogoly tagjainak segédkezett a szökésben. Később saját antiszemita magazint indított, és a háború utáni brit neonáci mozgalom vezéralakjának, a hatvanas években még „világführerré” (!) is megválasztott John Colin Campbell Jordannek szellemi atyjaként funkcionált, sőt, a Holland Parknál lévő házát is ráhagyta 1956-os halála után. A Madagaszkár-tervről állítólag soha nem mondott le, még Izrael Állam 1948. évi megalapítása után sem.

A terv legismertebb pártfogója azonban nem ő, hanem Walter Guinness (1880-1944, jobbra) volt, akit e blog közönsége valószínűleg sokkal jobban ismer Lord Moyne néven. A dublini születésű Guinness katonai pályafutása a búr háborúban kezdődött, az első világháborúban pedig – többek közt – Gallipolinál folytatódott. Ez volt az a bizonyos hadszíntér, ahol a török erők meghátrálásra kényszerítették a partra szálló angolszász egységeket (amelyek soraiban ott először vetették be a zsidó Cion Öszvérhadtestet). Anatóliában tanúja volt annak, amint az oroszok titkon felfegyverzik az örményeket; a törökök később az ő jelentéseivel próbálták igazolni az örmény Holokausztot – noha magát a népirtást a mai napig nem ismerték el. Az 1916. évi ír felkelés Guinnesst mint konzervatívot kényes helyzetbe hozta – a híres sört készítő Guinness serfőzdék elsősegély-csapata a felkelőket és a briteket egyformán ellátta –, de mindenképp elítélte a központi hatalmakban szövetségeseket látó Sinn Féint. Walter Guinness 1924-től, Churchill pénzügyminisztersége idején államtitkár lett; ők ketten helyezték vissza a fontsterlinget aranyalapra. A konzervatívok bukása után ütötték Moyne bárójává.

Moyne tagja volt az Other Club nevű informális társaságnak, amelyet Churchill alapított még 1911-ben. Igen befolyásos emberek ebédeltek együtt ebben a klubban 1938. szeptember 29-én, amikor Neville Chamberlain miniszterelnök – akinek halálos meghátrálási-megbékéltetési politikáját nagyon sok öngyilkos hajlamú ember igyekszik pontról pontra másolni napjainkban is – kapitulált Hitler előtt Münchenben, és hagyta, hogy a közép-kelet-európai térség egyetlen működő demokráciája, Csehszlovákia a náci Németország, Horthy operettkirálysága és az akkorra – mint látni fogjuk – már igencsak nácivá érő Lengyelország martaléka legyen (a koncból ugyanis Varsó is részesedett, csak ezt később nem volt illő emlegetni). Moyne-on kívül számos politikus volt tanúja annak, hogy Churchill tombolt, valósággal kivetkőzött önmagából, és mindennek elmondta Chamberlain „szubhumán, öngyilkos” politikáját.

Moyne-t Churchill tette meg a második világháborús kabinetben gyarmatügyi államtitkárrá. Érdekesség, hogy Moyne ekkoriban a saját volt menye, Diana internálását is kijárta. Diana még jóval korábban otthagyta Moyne fiát, Bryant és Berlinben örök hűséget esküdött Sir Oswald Mosleynak; a menyegzőn Hitler és Goebbels voltak a tanúk.

Lord Moyne-t 1942 augusztusában küldték Kairóba, ahol előbb helyettes rezidens miniszter, majd rezidens miniszter – tulajdonképpen a kabinet Perzsiáért, a Közel-Keletért és Észak-Afrikáért felelős katonai különmegbízottja – lett, s ebben a minőségében halt 1944-ben erőszakos halált.

A halál előzményeinek magyar vonatkozásai vannak. Ha máshonnét nem, hát Randolph Braham monumentális munkájából, A magyar Holokausztból sokunk számára ismerős a „vért teherautókért” ügylet. Joél Brand, a magyar Váád (Mentőbizottság) munkatársa (balra) közvetítette a briteknek Adolf Eichmann ajánlatát. Nem tudni, Eichmann mennyire gondolta komolyan, az ajánlat mindenesetre abból állt, hogy futni hagy egymillió zsidót, ha kap tízezer, mindenféle árucikkel megrakott teherautót a nyugati szövetségesektől, egyszersmind garantálja, hogy ezeket csak a keleti fronton vetik be. London egy pillanatig sem volt hajlandó ezt az ajánlatot fontolóra venni, sőt a közvetítő Brandot Moyne-ék Kairóban kémnek tekintették, bebörtönözték és folyamatos kihallgatásoknak vetették alá. Egy alkalommal maga Lord Moyne vetette neki oda gúnyosan: „Mit csinálhatnánk mi egymillió zsidóval? Hova tehetnénk őket?”

1944 késő tavaszán, kora nyarán mintegy 450 ezer magyarországi zsidót deportáltak Auschwitzba, s a legtöbbjüket elgázosították. Az első transzport 1944. április 29-én érkezett a halálgyárba. Brandot csak 1944 októberében helyezték szabadlábra, de Magyarországra visszatérni nem engedték. Mikor a börtönből kikerült, csatlakozott az Avraham Jáir Stern által alakított szabadságharcos szervezethez, a Lechihez, amelynek két másik tagja, Élijáhu Bét-Curi és Élijáhu Hákim 1944. november 6-án Kairóban kivégezte Lord Moyne-t. A merényletről a Sternről szóló sorozatunkban szólunk majd részletesen.

***

Részben ezektől az elődöktől merítette a Madagaszkár-terv ötletét a hírhedt lengyelországi antiszemitizmus, amely – ugyancsak egy kevéssé ismert történelmi tény – a korabeli Németországhoz hasonlatos tüneteket produkált.

A többször felosztott Lengyelország az első világháború után alakult újjá, mégpedig úgy, hogy jelentős kisebbségekkel – németekkel, szlovákokkal, litvánokkal, ukránokkal, no meg hárommillió zsidóval – kellett számolnia. Elmaradott, sötét feudális állam született, amely viszont Romániához hasonlóan igen jó viszonyt ápolt a Nyugattal, amelynek egyes köreiben sikerült önmagát rokonszenvesnek feltüntetnie. A Párizs környéki békékben Varsó kötelezettséget vállalt ugyan kisebbségei „védelmére”, ezt azonban igazán komolyan soha nem vették, és Jozef Pilsudski marsall, az első lengyel elnök 1935. évi halála után pedig a lengyelek már állami szinten léptek fel saját kisebbségeik ellen (nem kímélve egyébként a németeket sem, végsőkig ingerelve az amúgy is ultranacionalista Hitler-rezsimet). Az antiszemita pártok hatására a nürnbergihez hasonló törvénycsokor született.

Elsőként a lengyel kormány elrendelte, hogy minden boltra ki kell írni a tulajdonos nevét. Az intézkedés a zsidó és német üzlettulajdonosok ellen irányult: bárki első ránézésre láthatta, hogy a bolt nem lengyel, nem érdemes benne vásárolni. Ezután a szarvasmarha ortodox kóser vágását tiltották be 1937. január 1-étől – ami annyit tett, hogy a lengyel ortodox zsidóság meg lett fosztva a marhahús élvezetétől, és több tízezer ember – mészárosok, a családtagjaik, a beszállítóik – lehetetlenült el anyagilag. Majd a különböző szakmákban igyekeztek csökkenteni a zsidók számarányát. Ebben a különféle szakmai céhek játszottak úttörő szerepet. 1937 májusában az orvos- és a jogászkamara rekesztette ki a zsidókat, egy év múlva pedig a lengyel állam szűkítette a jogvégzett zsidók engedélyhez jutási és praktizálási lehetőségeit. 1938 elején az újságírószövetség zárta ki soraiból a zsidókat, pár hónap múlva a központi pénzintézet, a Bank Polski cselekedett hasonlóképpen.

A legfontosabbnak azonban az 1938. márciusában elfogadott állampolgársági törvény bizonyult, amelynek értelmében 1938. október 30-ától érvényüket veszítették azok a lengyel útlevelek, amelyeknek gazdái öt évnél régebben éltek külföldön, és „nem tartottak kapcsolatot” hazájukkal. A jogszabály drámai hatást gyakorolt a szomszédos Németországban amúgy is szorongatott helyzetben élő lengyel zsidókra, akiket „hazájuk” ezzel kiszolgáltatott a nemzetiszocialista barbárságnak: lényegében hontalanná tette őket. Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője és helyettese, Reinhard Heydrich október 28-án és 29-én tizenözer zsidót deportáltatott az SS-sel, tudva-tudván, hogy a lengyelek nem fogják őket beengedni. Ezek a szerencsétlenek a zbaszyni táborban (a képen) sínylődtek a senkiföldjén, embertelen körülmények között. Köztük volt két Hannoverben élt lengyel zsidó, Sendel és Rivka Grynszpan. Párizsban élő fiuk, Herschel szülei sorsán felbőszülve november 7-én megölte a párizsi német követség egyik munkatársát. A nácik e gyilkosság megtorlásaként rendelték el a Kristályéjszakát. Lengyelország végül 1939-ben – a londoni és párizsi rosszallás hatására – ürítette ki a zbaszyni tábort és engedte területére a saját állampolgárait.

Jellemző, hogy állami szinten Németországon kívül csak Lengyelországban foglalkoztak a Madagaszkár-tervvel. Pilsudski halála után az iparilag, katonailag harmatgyenge ország nagyhatalmi ábrándokat kergetett, és az új politikának – mint azt Jozef Beck külügyminiszter (balra) megfogalmazta – két fő dimenzója volt. Az első: Lengyelországnak gyarmatokhoz kell jutnia Afrikában. A második: e gyarmatok közül valamelyikre – ha kell, erőszakkal is – át kell telepíteni a zsidókat. Beck és kollégái elsősorban Madagaszkárra gondoltak, de Lagarde és a többiek nyomán, akik azért részesítették előnyben ezt a francia gyarmatot, mert sziget, és úgy vélték, azon hatásosan el lehet szigetelni a zsidókat a világ többi részétől. Az ötlet amúgy a húszas évektől vált közismertté Európában, elsősorban az 1921. évi, bécsi első Antiszemita Kongresszus tevékenységének köszönhetően.

Fennállt azonban két apró probléma. A durva szereptévesztésben élő Lengyelországnak semmiféle gyarmata nem volt Afrikában, Madagaszkárt pedig a franciák birtokolták. Varsó így az angoloknál, a franciáknál, valamint a Népszövetségben lobbizott, mivel úgy vélte, neki mint a valaha a Német Birodalomhoz tartozott területek utódának joga van (!) a volt afrikai német gyarmatok tíz százalékához. Az ötletet azonban – nem túl meglepő módon – egyaránt elvetette Nagy-Britannia, Franciaország és a Népszövetség. Varsóban ekkor új taktikát dolgoztak ki: Madagaszkár lehet az ugródeszka, az ott létesítendő zsidó kolónia pedig további gyarmatszerzésekhez vezethet majd. A lengyel reményeket Marius Moutet (1876-1968) francia gyarmatügyi miniszter (a képen) 1937 januári kijelentése táplálta, amelynek arra engedtek következtetni: Franciaország is keresi azt a helyet, hol telepíthetné le saját zsidóit, és a lehetőségek között volt Madagaszkár is. A lengyelek azonnal tárgyalásokat kezdtek erről, és a két derék ország együttműködése, amellyel ma már érthető módon egyik fél történészei sem dicsekednek, azt eredményezte, hogy 1937. május 5-én Mieczyslaw B. Lepecki elnökletével közös lengyel-francia bizottság indult Madagaszkárra a sziget egyes részeit feltérképezendő. Franciaország és Lengyelország a második világháború előtt két évvel azzal volt elfoglalva, hogyan deportálhatna zsidókat Madagaszkárra.

Lepecki 250 oldalas jelentésben összegezte az eredményt, amely szerint Madagaszkár több okból sem jöhet szóba. Elsősorban egy család kitelepítése alsó hangon is mintegy 30 ezer frankba került volna, így hárommillió ember másik kontinensre hurcolása elviselhetetlen terheket rótt volna a 90 százalékban földművelésből élő Lengyelországra. Lepecki amellett azt is állította – nem tudni, miből gondolta ezt –, hogy a sziget legfeljebb mintegy 50-60 ezer zsidót „bírna el”. A dolog ennyiben maradt 1939. szeptemberéig, amikor a Lengyelországot lerohanó németek fantáziát láttak az ötletben. Himmler mellett az olyan ideológusok és politikusok, mint Julius Streicher, Hermann Göring és Joachim von Ribbentrop, valamint a de Lagarde-i tanokat saját kivitelű, homályos tébolyába illesztő Alfred Rosenberg is felkarolták a tervet, és Franciaország gyors leverése után Franz Rademacher, a berlini külügyminisztérium zsidóosztályának vezetője hivatalosan is ajánlotta, hogy a Franciaországgal kötendő békemegállapodásban Párizs adja át Madagaszkárt zsidók kitelepítésének céljaira. Rademacher úgy vélte, az áttelepítéssel nem csak Európa zsidótlanítását érik el, de a madagaszkári zsidókat túszként kezelve hatni tudnak amerikai hitsorsosaikra is. Hitler és Ribbentrop már azon a nyáron megtanácskozták a tervet a Franciaországot hátba döfő Mussolinival, valamint Erich Raeder admirálissal, a német haditengerészet első emberével.

Reinhard Heydrich – akit Göring 1939-ben nevezett ki a Németország által megszállt területek zsidósága evakuációjának felügyeletére – meggyőzte Ribbentropot, hogy a tervet szignálja ki az SS Birodalmi és Biztonsági Főhivatalára (RSHA), amelynek zsidó evakuációval foglalkozó irodájka élén akkor már egy igazi emberarcú szörnyeteg tanyázott Adolf Eichmann személyében (balra). Eichmann 1940. augusztus 15-én körvonalazta elképzeléseit a Reichssicherheitshauptamt: Madagaskar Projekt című dolgozatban, amely a következő négy évben évi egymillió zsidó áttelepítésével számolt az RSHA égisze alatt. A legtöbb náci politikus – köztük a lengyel Főkormányzóság vezetője, Hans Frank – egyetértett abban, hogy Madagaszkár sokkal jobb megoldás, mint a zsidók Lengyelországban történő összpontosítása. Ekkorra leállítottak minden deportálást, sőt, a varsói gettó építkezését is félbehagyták azzal, hogy úgysem lesz rá szükség. Olyan történelmi pillanat volt ez, amelyben úgy látszott: az európai zsidóság megmenekülhet.

***

Rademacher (jobbra) már egy olyan európai bankot tervezgetett, amely az elrabolt zsidó javakból finanszírozta volna a tervet, a későbbiekben pedig közvetítő szerepet játszott volna Madagaszkár és Európa között, mert úgy gondolták, a zsidóságnak nem szabad majd hagyni, hogy pénzügyileg közvetlenül érintkezzen a külvilággal.

Rademacher a szerepeket is kiosztotta. Ribbentrop külügyminisztériumának kellett a franciákkal megállapodnia, Goebbelsnek és propagandaminisztériumának a lépést népszerűsítenie, a Führer kancelláriájáról Victor Brack felügyelte volna a szállítást, amelyet az SS végzett volna el, és noha kifelé „zsidó autonómiáról” szólt volna a propaganda, ugyancsak a halálfejesek igazgatták volna Madagaszkárt, amúgy rendőrállam módjára. A sziget őslakosaival soha nem foglalkoztak részletesen.

A terv azonban már 1940 késő nyarán elhalt. Ribbentropnak értekezletet kellett volna összehívnia, de erre nem került sor, befejezték ellenben a varsói gettót, amely októbertől üzemelni kezdett. A terv összeomlása legfőbb okaként azt tudják be, hogy Németországnak nem sikerült légiharcban térdre kényszerítenie Nagy-Britanniát, így a brit flotta – amelyre pedig nagyon számítottak – nem állt Berlin rendelkezésére, hogy Madagaszkárra vigye a zsidókat. A tervet még egy darabig emlegették, majd decemberre végképp eltemették. Madagaszkár a németekkel kollaboráló Vichy-rezsim uralma alatt maradt; a szigetet 1942-ben vették el tőlük a britek és a szabad francia erők. Ekkorra már azonban lezajlott (a képen látható épületben) a Wanssee Konferencia, amelyen elhatározták az európai zsidóság teljes megsemmisítését: az Endlösungot.

Március idusára, avagy: van-e helyük 2009-ben a zsidóknak Magyarországon?

Közeleg a nemzeti ünnep, készülődik a rendőrség, ahogy azt – újabban megint – szokta, és Magyarországon, különösen a gázai rendcsinálás óta, ismét tombol az antiszemitizmus, miközben a gazdaság gyakorlatilag összeomlófélben van. Nyugaton is tombol, de ott az importiszlámnak köszönhetően, a magyarok ezzel szemben, köszönik szépen, önellátók. De nem csak az antiszemitizmus tombolása veti fel a kérdést, érdemes-e a mégoly asszimilálódott magyarországi zsidóságnak tovább erőltetni a huszadik században többszörösen megbukott magyarkodást, vagy elgondolkodni azon, milyen lehet egy működő országban élni, ahol a törvény őt védi, és nem mást.

Biztosan voltak bölcsek, akik előre látták már az úgynevezett rendszerváltás idején, hogy elszabadulnak az indulatok, és majd a zsidókon köszörülik az emberek a nyelvüket. Az első igazi, nagypofájú antiszemita a bolseviki állam által Kossuth-díjjal is kitüntetett Csurka ügynök volt, aki nyilván ezzel hálálta meg egy kultúrzsidónak – Aczél Györgynek –, hogy az amúgy kutyát sem érdeklő, dögunalmas (más szóval „szépirodalmi”) könyveit, amelyek piaci körülmények közt aligha állták volna meg a helyüket, százezerszámra nyomtatták és terjesztették. Zsírtáltos rövid időn belül a gengszerváltás utáni egyik legundorítóbb politikai figurává nőtte ki magát. Hülye kis dolgozatát, amelyben mindenféle New York–Tel-Aviv tengelyekről fantáziált, már Tel-Avivban olvastam, és hálát adtam Istennek, hogy ezek a dolgok engem már nem érintenek, egyszersmind egyetértettem másokkal abban, hogy amit Zsírtáltos művel, az aztán már mindennek a teteje – vagy ha úgy tetszik: az alja.

Ebben hatalmasat tévedtem. Csurka kétségkívül ostoba és primitív módon élte ki a maga kis mániáját, hiszen a nagy elődök sokkal színvonalasabban művelték az ilyesmit. Ha valaki beleolvasott egy Istóczy Győzőbe – a magyarországi antiszemitizmus atyjáról van szó –, ha más nem, hát a styl, az tiszteletet parancsolt, ha pedig Istóczy arcképét tekintette meg, azonnal feltűnt, hogy emberformának örvendett az illető, és nem úgy festett, mint egy szeneslapáttal pofán vert disznó. Csurkából az eltelt évszázad folyamán végbement általános rothadás hozta ki az antiszemitizmust úgy, ahogyan ebből az emberből elénk ömlött: ócska kis összeesküvés-elmélet formájában, amely minden gondolkodó fő számára nyilvánvalóan a sok évtizedes elfojtottságból vette eredetét: a vidéki prolinak valahogyan fel kellett dolgoznia, hogy a zsidó Budapestnek köszönhetően vitte valamire. Mi másra is futhatta tőle, mint ordenáré zsidózásra – ami egyszersmind arra is jó volt, hogy gründoljon egy pártocskát és abból el is éldegélhessen, munka és tehetség nélkül.

A párt, amit otthagyott, nem remekelt. Magyarországon ugyebár szocializmus volt 1988. január 1-ig, a társasági törvény hatályba léptéig (onnantól fogva lehetett pénzt keresni, legalábbis elviekben, mert pénzt csak pénzzel lehet csinálni, hitellehetőségek pedig nem léteztek). De több más tekintetben megmaradt a szocializmus, amelynek fő jellemzői: a) a magánkezdeményezés valamilyen fokú korlátozása, b) a demokratikus szabadságjogok korlátozása és c) a GDP-t termelők túladóztatása és az adójövedelmek elherdálása. Nos, a magánkezdeményezést többé-kevésbé szabaddá tették; a demokratikus szabadságjogok is kiteljesedtek – noha a kényszersorozást évekig fenntartották, zsidózni viszont azon nyomban szabadott –, ami pedig az adóztatást illeti, arra ráépült egy olyan állami-politikai maffiahatalom, amelynek láttán tisztességtelenségben megőszült dél-amerikai diktátorok is elpirultak. A kettős olajár fél évtizeden át történő fenntartásától és a magánembereket milliárdokkal gazdagító, vérforraló parkolási díjaktól olyan ív vezetett a Vegyépszer-korrupciókon át a völgyhidak mesterséges létrehozásából fakadó túlszámlázásáig, hogy nincs az a banánköztársaság, amely ehhez fogható mérleggel dicsekedhetne. Lehet, hogy nem Magyarország lett a legkorruptabb ország a világban az elmúlt húsz évben, de hogy a legpofátlanabbul korrupt ország lett, az biztos, és nagy valószínűséggel nem létezik olyan aljas politikusgárda, mint a jelenlegi magyar. Ja, hogy minden országnak olyan kormánya van, amilyet megérdemel? Hát akkor elég ciki…

Ilyen körülmények között tulajdonképpen nem is csoda, hogy Zsírtáltos, legalábbis szavakban, ott folytatta, ahol Szálasiék abbahagyták, és az sem, hogy erre volt fogadóközönség. És azon sem csodálkozhatunk, hogy az emberek ingerküszöbe egyre többet bírt el. Csurkát egyre szókimondóbb alakok követték. Bayer, Lovas, Bencsik, a Demokrata, a Magyar Nemzet és a HírTV zsidózása már egy magát polgári pártnak hazudó rablókft ideológiai aláfestését szolgálta, s noha magának a rablókft-nek nem volt szellemi lényege az antiszemitizmus, sőt, abban zsidók is részt vettek és ma is részt vesznek, a „polgári” zsidózás már jóval veszedelmesebb volt, hiszen nem egy agyatlan paraszt művelte a hozzá hasonszőrű, trianonozó vén majmok mulattatására, hanem képzett médiaszakemberek, akik minden elképzelhető fogást bevetettek a hatalomra került bolsevista maffia ellen, és semmi nem volt szent a számukra, kivéve az eszköz, amit a cél szentesített.

A szocializmus leglényegét – ha látod, hogy valakinek van, akkor vedd el tőle, a nagy részét tartsd meg magadnak, az aprón meg vásároljál négyévente szavazatot magadnak – azonban senki nem számolta fel. A Kupa-féle gyilkos adórendszer a mai napig változatlan formában működik, mert senkinek nem állt érdekében hozzányúlni, és nem elsősorban azért, mert akkor a megrövidített eltartottak a következő választásokon majd nemmel szavaznak. Azért nem nyúltak hozzá, mert a rablóelit bevételi forrását kellett volna ezzel megkurtítani. Az eltelt két évtizedben azonban végletesen eltorzult a társadalom. Hárommillió nyugdíjas vált politikai ütőkártyává, százmilliárdokat szórtak fölöslegesen a magyar mezőgazdaságnak nevezett szemétdombra, százmilliárdokat MÁV-ra, Volánra, BKV-ra, lerohadt egészségügyre, szociális segélyekre, túlduzzasztott államigazgatásra és főleg korrupcióra, amelybe természetesen az is beletartozik, ha valakit közpénzen alkalmaznak egy minisztériumban úgy, hogy az a minisztérium elketyegne nélküle is. Ha az állami alkalmazottakat is levonjuk, jelenleg kétmillió adófizető tartja el a többi nyolcmilliót, és az arány egyre rosszabbodik. A mindenkori kormány piramisjátékot folytat, és makacsul egyre többet akar elvenni a még GDP-t termelőktől: az alkalmazott fizetésének majdnem a felét, a vállalkozó jövedelmének majdnem az egészét viszi. Mindenki tudja, mi szokott lenni a piramisjáték vége.

Az emberek többsége persze ezt látja, s noha kellőképp sötét ahhoz, hogy bármilyen, őt érintő változásra nemet mondjon (lásd a háromszáz forintos népszavazás szánalmas eredményét), annyira azért kényelmetlenül érzi magát, hogy az elvonások ellen lázongjon, azok alól minden eszközzel kibújni megpróbáljon, lopjon-csaljon, ahol tud, hiszen az evésről még nem sikerült leszoktatni. Képmutató, mert széttárja a kezét, hogy ő erről nem tehet, a politikusok a hibásak. Sunyi, mert már a nagyapját betörték az ötvenes években, normális emberi, állampolgári viselkedést hírből sem ismer. Forr benne az elégedetlenség, mert úgy érzi, neki több jár. Igazi nagy botrányt nem szeretne, mert csak félti a plazmatévéjét meg a Suzukiját, ami még ki sincs fizetve. Nos, ha már így összeadtuk az egy meg egyet, rájöttünk arra, feleim, miért tűntek fel egymás után olyan üstökösök a magyar politikai élet egén, mint Kocsis Imre (Lelkiismeret ’88), a Budaházy-Toroczkai duó, Bácsfi Diana honleány, Polgár Tamás, az agyhalott számítógépfüggő tinik atyaistene, Novák Előd, a fostosnáci, kurucos haverja, Molnár Balázs, Hegedűs, a zugpap, Kurvai Hisztina, hovatovább az ország nagyasszonya, a Magyar Gárdának csúfolt Szálasi Népi Együttes, és miért koronázza meg az egészet a liberálisnak indult, mára anarchistává züllött Tamás Gáspár Miklós, bizonyítván a tételt: összenő, ami összetartozik? Rájöttünk arra, hogy Csurka bácsi nyálverése szelíd kis pampogás volt a minden rendű és rangú, veszedelmes elmebeteg tombolásához képest, akik például akadálytalanul kiugathatták magukat a 2006-os csőcseléklázadás idején, a Kossuth teret összeszarva-hugyozva? Rájöttünk már arra, miért vannak ők, és miért nincs egy normális politikus, akire szavazni lehetne?

Azért, mert az egyikre van igény, feleim, a másikra meg nincs.

Hát arra rájöttünk-e, mi az, amiben a felsoroltak mind megegyeznek.

Bezony ám, a zsidó (Izrael). Hogy azzal vannak itten a bajok.

Ami a gazdasági bajokat is megmagyarázza természetesen. És az összeomlást is meg fogja, ami rövidesen itt lesz.

És a pogromokat is, amelyek itt lesznek.

***

A viszonylagos csend ne tévesszen meg senkit. Volt már Magyarország a béke szigete, például végig 1940-ben. A magyar zsidók 1940-ben nem szívesen lettek volna a belga vagy holland zsidók bőrében, és bölcsen mondogatták, hogy bezzeg a Kormányzó Úr Őfőméltósága soha nem hagyná, hogy velünk ilyesmi történjen. Az események most is Nyugaton zajlanak; az euroatlanti civilizáció hihetetlen rövidlátással magára szabadította az iszlám nevű társadalmi rákot, és ezzel a leggyilkosabb antiszemitizmust oldotta el, ami a történelem folyamán valaha létezett: rosszabbat és kegyetlenebbet, mint a nácizmus volt. Vele szemben épp úgy az appeasement politikáját folytatta, mint tette a nácizmussal szemben. Az iszlamista bevándorlás Magyarországot nem árasztotta el, miután itt nem létezett a franciához, hollandhoz vagy brithez fogható, könnyedén lelegelhető szociális ellátórendszer, no meg a végsőkig adóztatott, és már a romák eltartását is erősen sérelmező őslakosság is igen durva xenofóbiával reagálna egy nagyobb iszlamista bevándorlásra (ez esetben, azt kell mondjuk: hála Istennek). A magyarországi zsidó ma is azzal vigasztalhatja magát, hogy ez még mindig a béke szigete, csak néhány majom csinálja a fesztivált, és a Miniszterelnök Úr Őfőméltósága soha nem hagyná, hogy velünk ilyesmi történjen. (Mi az, hogy! Nagyon is!)

Eddig tartott az én mondanivalóm, s most átadom a szót Guy Bechornak, aki a Jediot Achronotban jelentetett meg figyelemre méltó írást. Ő is arra biztatja az európai zsidóságot, nézzen szembe a tényekkel.

Élhetnek-e zsidók Európában?

Az egyre gyámoltalanabb európai zsidóság számára Izrael nem a probléma, hanem a megoldás

Nehéz elhinni, hogy ez a kérdés még mindig aktuális, de sajnos hét évtized elteltével is felmerül: van-e a zsidók számára hely Európában? Folytathatja-e a zsidóság az életét büszke közösségként 2009-ben, azon a kontinensen, amit annyi rémes emlék terhel? A válasz – annak fényében, amely az elmúlt hetek folyamán végbement, noha nem csak amiatt – negatív.

Zsidó immár nem sétálhat az utcákon látható zsidó védjegyekkel, nem látogathat meg olyan zsidó intézményt, amit nem vesz körbe a rendőrség vagy biztonságiak; lakatok és rácsok mögött kell maradnia, és féltenie kell az életét.

Eközben akik elrejtik zsidóságukat és asszimilálódnak a társadalomba, élhetnek tovább – legalábbis amíg kellemetlen szituációba nem keverednek a kollégájukkal, az iskolában, vagy az élet bármely más területén.

Az elmúlt hónapokban – már a gázai hadműveletek előtt is – több európai ország, köztük Törökország, Nagy-Britannia és Franciaország néhány zsidó közösségét látogattam meg, s beszélgettem tagjaikkal. Az út során a saját szememmel láthattam a zsidó lét nyomorúságát. Igen, ha eldugják a Dávid-pajzsot és lemondanak az egyedi ruháról, s ha beletörődnek, hogy a zsinagógájuk úgy fessen, mint valami ostromlott erőd – voltaképp mint egy gettó –, és ha arra kényszerülnek, hogy a nyílt utcán fenyegessék meg őket, és halljanak az egyre növekvő számú antiszemita incidensekről – nos, mondhatjuk, hogy van zsidó lét. Riadt, zavart és alávetett lét.

Biztonságban érezhetik-e magukat országukban? Egyáltalán nem.

Az antiszemitizmus európai jelenség, a kontinensre milliószám özönlenek a muzulmánok, akik az Izraellel és a zsidósággal fennálló konfliktusukból olyan ügyet kovácsolnak, amelynek segítségével megvethetik a lábukat Európában. A globális gazdasági válságot zsidóellenes agitációra és arra használják kik, hogy azon befektetési bankok ellen hergeljék az embereket, amelyek öt évtizeden át a világ javát szolgálták. S most, amikor veszteségek is vannak, „a zsidó pénz még mindig uralja a világot”, mint azt Dél-Afrika külügyminiszter-helyettese riasztó módon kijelentette.

A trend az egész világon nő, és semmi köze nincs Izraelhez: Izrael csak eszköz, amelynek révén céljaikat elérhetik. Izrael az, ami a múltban a zsidóság volt.

Ha azt tapasztaljuk Törökországban vagy Olaszországban, hogy zsidó tulajdonú üzleteket jelölnek meg, nehogy a helyiek vásároljanak ott, ugyan micsoda jövőjük lehet a 750 ezres nyugat-európai zsidóság gyermekeinek? Egy olyan országért dolgoztatok, ahol titeket mindig is idegennek fognak tekinteni. A második világháború után egyes országokat gazdaggá tettetek, s ma azt látjuk, hogy a svéd fővárosban betiltanak egy néma zsidó tüntetést, mert tartanak a muzulmán erőszaktól. Micsoda jövőtök van nektek azon a földrészen, amely egyre gyorsabban iszlamizálódik?

Ma már van államunk

És mi a különbség 1939 és 2009 között? Ma, szemben a múlttal, a zsidóknak van államuk: sikeres és gazdag állam, amelynek életszínvonala ma már a nyugati színvonalhoz közelít. Az egy főre jutó nemzeti össztermék decemberben, Nagy-Britanniában 39 ezer dollár volt (az Economist szerint), Izraelben pedig 29 ezer dollár.

Hagyjátok ott azt a kontinenst, amely szeretettel visszavárja az antiszemitizmust; nekünk Izraelben szükségünk van rátok. Ha sok százezer gazdag zsidó érkezik, az fellendíti Izraelt, és végez az izraeli arabok illúzióival, akik demográfiai győzelemről álmodoznak, valamint teljessé teszi Izrael gazdasági felsőbbrendűségét. Ti, akik most érkeztek Izraelbe, nem viszitek be az országot a világ húsz leggazdagabb országa közé – ezt a célt már elértük –, hanem a világ tíz leggazdagabbja közé.

Van nektek hazátok, hát miért érnétek be azzal, hogy másodosztályú állampolgárok legyetek? Miért kéne félnetek attól, ha megmutatjátok zsidóságotokat? Miért támadna meg benneteket bárki késő este a metróállomáson?

Ez a nagy különbség. Gyertek ide, ne csak Izrael kedvéért, de saját identitásotok és gyermekeitek jövője kedvéért.

Az izraeli zsidó közösség mindig a zsidóüldözések idején gyarapodott – elvégre is a cionizmus alapvető célja és a zsidó nemzeti mozgalom legkézenfekvőbb ideológiai alapja ez: Izraelnek otthon gyanánt kell szolgálnia mindazon zsidók számára, akiket világszerte üldöznek.

Szemben azzal, amit már megszokott módon hallotok a globális médiából, számotokra, európai zsidók számára, Izrael nem a probléma – sokkal inkább a megoldás.

„Isten keze mindenen rajta hagyta a nyomát” / Beszélgetés dr. Falus András akadémikussal

Idén Darwin-évforduló – ennek kapcsán ismét fellángolnak a darwini tanok körül a viták, amelyek az elmúlt száz évben egy percre sem szüneteltek, és itt, a blogon is felcsaptak. Falus András, a Semmelweiss Egyetem Genetikai, Sejt- és Immunbiológiai Intézetének vezetője, az MTA rendes tagja nem tartja összeegyeztethetetlennek a teremtést és az evolúciót – annál inkább tartja viszont zavarónak az „izmusokat”, illetve a tudomány és a hit szembeállítását

– A darwinizmus száz százalékban bizonyított elmélet?

– Nem. A tudományos világ nem fogadja el száz százalékban. Az evolúció tudományos elmélet, amelynek vannak bebizonyítatlan részei. El kell választanunk azonban egymástól a tudományt és az ideológiát. Míg az evolúció tudományos elmélet, a darwinizmus nem nevezhető tudománynak, hanem világnézeti alapon álló ideológiának. Az evolúció a földi élet körülményei közt bekövetkező genetikai változások összessége.

– Miért a változás, s miért nem a fejlődés szót használja?

– Mert a fejlődésben van egy szubjektív elem. Fejlődés az, amit én annak tartok.

– Az evolúció ellenzői szerint semmi bizonyíték nincs arra, hogy valaha is kialakult volna egy faj egy másikból.

– A faj nehezen meghatározható fogalom. Mi a faj, az alfaj, a fajon belüli változat?

– Vegyünk konkrét példát. Az evolúció egyik feltételezése szerint a bálna, amely rendelkezik csökevényes, visszafejlődött formában végtagokkal, a szárazföldön fejlődött volna ki, és később került volna a tengerbe. Ez esetben viszont – ekkora állat esetében – fenn kellett volna maradnia több tucat olyan maradványnak, amely a szárazföldi bálnáé.

– Ez a kreacionizmus egyik legerősebb érve: ha igaz a fejlődés, hol vannak az átmeneti formák. Erre a tudomány becsülettel csak azt felelheti: nem tudom. Azért vagyok zavarban, mert nem fogok tudni ilyen példákat mondani – ezen a szinten legalábbis nem. És ezért beszélek szívesebben a változások összességéről, nem pedig fejlődésről, ami magában foglalná, hogy egy kevésbé fejlettből lesz fejlettebb, egy kevésbé alkalmazkodóból jobban alkalmazkodó, kevésbé ellenállóból egy inkább ellenálló.

– Hol tart ma az evolúció mint tudomány?

– Annyi minden derült ki az utóbbi években a genetika molekuláris hátteréről, hogy az teljesen új helyzetet teremt. Két lábon járó, iszonyatos méretű információs adatbank vagyunk – és a genetikai állománynak csupán 1,3 százalékát tartottuk sokáig funkcionálisnak. Ebből lesz fehérje. A többiről, a 98,7 százalékról, amit régebben meglehetős nagyképűséggel hulladéknak tartottunk, az elmúlt két évben derült ki, hogy ezek rendszert alkotnak. Akkora a fordulat a biológiában, hogy azt nyugodtan nevezhetjük forradalomnak. Ez a holdra szálláshoz fogható. Emiatt ma nem áll meg az érv, hogy az evolúció nem jöhetett létre, mert hol vannak az átmeneti formák. Ebben az esetben egy régebbi biológiai szemléletből akarjuk a mai valóságot levezetni, holott most tudtuk meg, hogy ezek a genetikai elemek döbbenetes variabilitást hordoznak. Ezért nem is gondolkodhatunk olyan fogalmakban, hogy miként lett az egyikből a másik, vagy fejlettből a még fejlettebb – csak azt tudjuk, hogy ebből a rendszerből rendkívül keveset értünk, csak most kezdjük értelmezni. Az evolúció tehát nem befejezett tudomány, mert ami befejezett, az nem tudomány. Érveit nem hinni kell, hanem értékelni, esetleg cáfolni, esetleg újakkal felváltani.

– Mi az ön által említett forradalom legfontosabb módszere?

– Ezt a forradalmat úgy hívják, systems biology. Ez azt jelenti, hogy ma már a hálózatot vizsgáljuk a biológiai jelenségek mögött. A biológia az új korszakban a jelenség mikroszkópos vizsgálata – ami nyilvánvalóan csőlátás – mellett más eseményeket is próbál megérteni. A mobiltelefon analógiájával élve: le lehet képezni, kik a csomópontok – nagyon sokat beszélnek telefonon, például egy nagy konzorcium telefonkezelői –, és kik a perifériák, mondjuk egy idős ember a tanyán, akit csak a fia hív fel hetente. Ki hová illik a rendszerben? Megugrott a genetikai tudás; fantasztikus adatbázisok léteznek ingyen; olyan informatikai eljárások vannak, mint az útvonal-analízis – mindez együtt egy új világot teremtett, és ez abszolút forradalom.

– Honnan származik a rendszer, honnan a törvényei?

– A hívő ember számára Isten az, aki a világot és törvényeit megteremtette. Tette mindezt akár egy pillanat alatt, akár ezer év alatt – a Bibliában számos jelzés van arra, hogy egy pillanat jelenthet ezer évet is.

– A darwinizmus kifejezést azonnal kijavította evolúcióra. Mi a helyzet a kreacionizmussal?

– A kreáció és az evolúció nem egymást kizáró, hanem épp egymást feltételező fogalmak, miként az alkotó és a megalkotott; a szobrász és a szobor. Miként evolúciót mondok és nem darwinizmust, ugyanúgy a kreációt is sok minden elválasztja a kreacionizmustól. Utóbbi azt állítja, Isten a világot egy pillanat alatt teremtette, úgy, ahogy most van, mert ő mindenható (ami természetesen így van), és nem kell ehhez semmiféle véletlenszerű eseménysor, amit az evolucionisták feltételeznek – hiszen még bizonyíték sincs az intermedier formák létére. A kreacionizmus alapvető tévedése, hogy a Bibliát természettudományi zsebkönyvnek tekintik. Véleményem szerint ez egy többé kevésbé rejtett ateista álláspont, mivel Istent holmi ezermesterré fokozza le. A kreacionista követ el blaszfémiát, amikor lebecsüli Istent; el sem tudja képzelni, hogy Istennek olyan eszközei lehetnek, amiről az imént szóltunk vagy még sok-sok más amit még nem ismerünk. Bizonyítékokat keres a teremtés elfogadása helyett. Ide tartozik az ID (intelligent design – intelligens tervezés) elmélet is, ami szerint kell lennie Istennek, hiszen az autóalkatrészek sem maguktól állnak össze.

– Ami, valljuk meg, eléggé logikusnak tűnik.

– Nagyon logikusnak tűnik, de szeretnék arra példákat hozni, hogy ez mennyire nem igaz. Sok baktériumot meg lehet ölni antibiotikummal. Ám elég gyorsan kiderült, hogy a baktériumok elég gyorsan rezisztenssé válnak.

– Ma már nincs Maripen.

– Nincs. Van Sumetrolin, ami egyéb problémákat okoz. A rezisztencia lényege, hogy a baktérium osztódik. Minden osztódás DNS-szintézist jelent, másolást; a másolás során hibák keletkezhetnek, ez a kifejezés azonban nem jó, mert a hiba esetünkben nem negatív fogalom, hanem variációt jelent. Változatok keletkeznek. Nagy részüknek semmi jelentősége nincs. Ha valakinek a füle két milliméterrel hosszabb, az nem számít. Ha viszont az egyik hallócsontocskája lesz másfajta, az már a hallást befolyásolja. A garatfedő speciális módosulásának köszönhető a beszédkészség – ez is egy variáció. A baktérium esetében elképzelhető olyan variáció, amitől a baktériumnak lehetősége lesz antibiotikumot lebontó anyagot termelni. Ha erre mondjuk minden egymilliárdodik baktérium képes, az összes többi elpusztul a baktériumtól, de ő tovább szaporodik. Evolúciós előnyre tesz szert. A teremtés hozta ezt a baktériumot létre?

– Esetében a szerzett tulajdonságok mégiscsak öröklődnek.

– Így van. Ez tipikusan evolúciós példa. Menjünk magasabb szintre. Ráksejtjeink folyamatos küzdelemben állnak immunsejtjeinkkel. Az immunrendszer funkciója a paraziták elpusztítása. A vírusoké, a baktériumoké és a ráksejteké. Rengeteg ráksejt keletkezik állandóan; sejtjeink egy része osztódik, a hibák érintik a sejtek „öngyilkosságának” szabályozását.

– A ráksejt nem öregszik?

– Pontosan ezt akartam mondani. A ráksejt immortalizált. Halhatatlan. Örökké fiatal, sajnos; nem megy át a normális folyamaton, melynek során egy rendes sejt keletkezik, elvégzi a dolgát, azután elpusztul. A sejthalál nem működik, mert mutáció teszi ezt lehetetlenné. Ez a ráksejt még mindig nem veszélyes, mert ott van vele szemben az immunsejt. Ezek úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a terrorista és a kommandós. Mindkettő kőkemény legény, miután hatalmas csata folyik köztük. Sajnos előfordul, hogy a ráksejt nyerje a csatát. Ezek evolúciós kérdések. A tumorsejt evolúción megy át. Folyamatosan kikerüli a csapdákat, rengeteg piszkos trükköt ismer. Isteni teremtés folytán?

– Az ön által említett hatalmas, és egyelőre nagyrészt olvasatlan, ám új távlatokat megnyitó információtömeg – és ez már filozófiai kérdés – mennyiben viseli magán Isten keze nyomát?

– Isten keze mindenen rajta hagyta/hagyja a nyomát. Úgy gondolom, az evolúciót Isten teremtette. Úgy gondolom, mindent Isten teremtett. A törvényeket is. A teremtés, a kreáció nem a tudomány alanya. A tudomány nem bizonyíthatja vagy cáfolhatja Isten létét, mert akkor az nem Isten. Ugyanakkor a teológia nem kereshet teológiai érvet tudományos tények bizonyítására vagy cáfolására, mert ezzel határsértést követ el. Míg a tudomány a hogyan kérdésre válaszol, a hit a miért kérdésre felel. Mind a két kérdés alapvetően más, egymás mellett létezik. Erre szoktam azt én mondani, hogy a két dolog elválaszthatatlan – de külön kezelendő. Ezért tekintem a kreacionizmus szélsőséges formáját vulgárteológiának, míg a darwinizmust vulgármaterializmusnak, ugyanis mindkettőben közös, hogy kerülik az igazi kérdéseket és az igazi válaszokat.

Csodák a Gázai-övezetben

Az Öntött Ólom hadművelet idején kaptak szárnyra történetek izraeli katonák csodás megmeneküléséről – és egy jelenésről, akiben némelyek Ráchelt látták. Vannak, akik azt panaszolják, napjainkban nincsenek csodák. Tessék:

Mint az (remélhetőleg) nagyjából köztudott, a bibliai Ráchel anyának sok baja volt a Binjáminnal való terhességgel és a gyermekszüléssel, mely utóbbiba bele is halt szegény; egyáltalán nem véletlen, hogy napjainkban az áldott állapotban lévő zsidó anyák sűrűn keresik fel végső nyughelyét (jobbra), amely egyébként érdekes módon nem Hebronban található, hanem a Jeruzsálem és Efrát (azaz Betlehem) közötti útszakaszon – a hagyomány szerint azért, mert amikor az Első Szentély pusztulása után a zsidók babiloni száműzetésbe mentek, elvonultak Ráchel sírja előtt. A száműzöttekért Izrael nagyjai imádkoztak: az ősatyák, Mózes és Áron, Dávid király. Isten nem hallgatta meg őket. Akkor az ősanya, Ráchel könyörgött, és az ő imája meghallgatásra talált.

Az Öntött Ólom hadművelet idején alighanem sok anya (és apa) intézett könyörgést az égiekhez, hadd lássa viszont a fiát élve és egészségesen – el tudom képzelni, hogy még az ateistákkal is előfordult ilyesmi, hiszen józan ember, hogy úgy mondjam, bármi áron el akarja kerülni, aminél borzasztóbb csak kevés dolog lehet: saját gyermekének eltemetését. Az ateistáknál nyilván sokkal komolyabban vehette a dolgot Mordechái Élijáhu volt szefárd főrabbi (balra), aki az Öntött Ólom előtt elzarándokolt Ráchel sírjához és ott több ízben imádkozott. Nem is nagyon lepődött meg, amikor megtudta, hogy egy idős asszony titokzatos jelenése mentette meg izraeli katonák életét, hanem azt kérdezte: „Nem említette, hogy én küldtem?”

A sztorit elsőnek Lazer Brody asdodi rabbi, egykor a Cahal különleges alakulatainak, ma a breszlávi közösségnek tagja mesélte el az Áruc Seva telepes honlapnak. Elmondása szerint egy férfi hívta fel, akinek fia a Giváti hadtest utász századának tagjaként kapott feladatokat Gázaváros környékén. Az egyik ház előtt feketébe öltözött asszony toppant eléjük és arabul kiáltott rá: „Ruchu min hon!” El innen, itt veszélyes! Valamennyi katona egyre gondolt – az arab banya a családját akarja védelmezni, és alkalmasint rejtegetnivalója is lehet, de nem volt idejük vele foglalkozni, mert egy másik célponthoz rendelték őket.

Ahol ugyanaz az öregasszony jelent meg, és ugyanazokkal a szavakkal figyelmeztette őket.

A fiatalemberek persze ekkor sem gondoltak semmi csodásra, legfeljebb arra, hogy az arab banya valamilyen rejtekalagúton jutott oda és előzte meg őket, olyan alagúton, amelyet a Hamasz ásott különféle házak között. Az egyik srác el is küldte melegebb éghajlatra. És amikor odaértek a harmadik házhoz – megint megismétlődött a jelenség. Immár kísértetiesen. És a katonák most megdermedtek. Mert kapcsolatba léptek a Golani utászegységével, amely azt a feladatot kapta, hogy robbantsa fel az aláaknázott házakat. Ilyen házakkal a terroristák várták azokat a katonákat, akik elfogásukra érkeztek. Az egység az utászoktól tudta meg, hogy mind a három ház, ahonnét az arabul beszélő öregasszony elkergette őket, alá volt aknázva.

Ennyi történt, nem több és nem kevesebb – noha a mendemondák beindultak, és ha egyszer Izraelben a mendemondák beindulnak, nincs, ami leállítsa a folyamatot. Néhány nap múlva Smuél Élijáhu cfáti főrabbi – Mordechái Élijáhu volt szefárd főrabbi fia – a jeruzsálemi Máchon Méirben tanított, és ő tett említést a dologról előadás közben. A jesiva vezetője afelől érdeklődött, lehetséges-e összefüggés a jelenés és aközött, hogy az apja több alkalommal imádkozott Ráchel sírjánál? A cfáti főrabbi azt felelte, nem tudja, de majd megkérdezi.

Némileg tartott attól, hogy megkérdezze, mert az apja rendszerint kézlegyintéssel intézte el a csodákról szóló mendemondákat. Ám most odament hozzá, és így vezette fel mondókáját:

„Emlékszel, amikor egyszer az áldott emlékű Sálom Mucáfiról meséltél nekünk, aki a második világháború idején, amikor úgy tűnt, a németek elérik a Szentföldet, Ráchel sírjánál imádkozott, és utána azt állította, magát Ráchelt látta eközben imádkozni?”

Mordechái Élijáhu azt felelte, emlékszik, mire fia elmesélte neki a gázai sztorit, és a véleménye felől érdeklődött: „Hihetünk ebben? Igaz ez?” És ő azt mondta: „Igen, ez igaz.” Magyarázatot kért tőle, s apja így felelt: „Megmondtam neki: Ráchel, háború van! Ne tartsd vissza sírásodat! [Vö. Jeremiás 31, 14-16.] Menj Isten színe elé, s imádkozz a katonákért, akik Izrael Nemzetéért áldozzák fel magukat, hogy lesújthassanak – de rájuk le ne sújthasson senki.” „Nos”, mondta a fia, „tudd meg, hogy pontosan ezt tette.” Mire az öreg Élijáhu megkérdezte: „Nem említette, hogy én küldtem?”

Persze az is lehetséges, hogy a dolog nem több, mint aminek látszik. Egy arab öregasszony valamiért zsidómentő tevékenységre adta a fejét. Tudta, hogy a Hamasz mely házakat aknázta alá, de nemkülönben ismerte a hozzájuk vezető rejtekutakat is, így mindig a megfelelő helyen tudott felbukkanni, hogy figyelmeztesse az izraelieket. Elvégre mi sem életszerűbb…

Jáir, a Halál Angyala – III.

A késedelemért is elnézést kérve folytatom a történetet, amely szerintem a huszadik századi zsidó sorsok egyik legizgalmasabbika. December 30-án az Arlozorov-gyilkosságnál hagytuk el, s ott, hogy Stern barátja és harcostársa, Tehomi hívására elgondolkodik azon, van-e értelme annak, hogy filosznak készüljön, és hazatér a reneszánsz fővárosából, Firenzéből.

Jáir az Irgun Cvai Leumi (Ecel) földalatti zsidó szabadságharcos szervezet soraiba lépett be, amely azt a célt tűzte ki, hogy egyszerre harcol a már akkor is védtelen polgári célpontokat kereső, de az angol mandátumi igazgatás ellen is lázongó arab terrorbandák és a velük szemben bűnös tehetetlenségről tanúbizonyságot tévő britek ellen. Utóbbiakat már akkor megfertőzhette a politikai korrektség, hiszen a kortárs Patai József, aki pedig hajlamos volt arra, hogy pozitívan lássa még a legkiábrándítóbb fejleményeket is, így panaszkodik a mandátum akkori kormányzójára, Sir Arthur Winchope-ra:

„…hivatalos jelentésében ’őszinte fájdalmának ad kifejezést, amiért egy eltévedt golyó Nabluszban eltalált és megölt egy arab leányt’, ugyanakkor, amikor ez az arab leány gyengéd kezeivel virágok helyett nagy követ dobált a háztetőről társnőivel együtt az angol katonákra… […] Sir Arthur megnyugtatja a tüntetni szándékozókat, hogy az új katonák vonaton jönnek Egyiptomból, mert a repülőgépeken való szállítást csak sürgős esetekben alkalmazzák, és ez egyelőre nem forog fenn. Sir Arthur megnyugtatja a tüntetni szándékozókat, hogy a rendőrség könnyfakasztó gázbombákkal lett felszerelve, de ezek csak könnyekig megindító hatással vannak, elgyengülést és harcképtelenséget okoznak átmenetileg, de senki becses egészségében kárt nem tesznek…Sir Arthur hetekig úgy vélte, hogy az általános sztrájk legális harci eszköz, amelyet elnyomni nem lehet és nem gondolt arra, hogy más egy sztrájkhirdetés Angliában, művelt, intelligens munkások között és más a sztrájkhirdetés analfabéta, félvad churániak között, akik úgy értelmezik a sztrájk ’legális’ mivoltát, hogy a kormány most büntetlenül enged útonállni, gyilkolni, gyújtogatni, rabolni. És ezt az értelmezést muftik és sejkek mint szent tanítást viszik szerte az országba… Sir Arthur megengedte a ’vezéreknek’, hogy beutazzák az országot ’szervezni az ellenállást’ és még akkor is tárgyalt velük, amikor már a lázadás teljes nyíltsággal ütötte fel a fejét városokban és falvakban” (kiemelések Pataitól).

Mit tudunk ehhez hozzátenni? Nincs új a nap alatt; ha Sir Arthur Winchope idejekorán kivégezteti az iszlamista vezéreket, csapataikat megtizedeli, és vagy ötvenezer terrorgyanús alakot áttelepít Transzjordániába, az 1936-1939. évi arab felkelés minden bizonnyal elmarad. De hát ezek az önmegtartóztatás évei, a chamberlaini békepolitizálás évei voltak, azok az évek, amelyek során a kis híján Nobel-békedíjra jelölt Hitler szabadon készülődhetett arra, amit később elkövetett. Ami a vak londoni külpolitikát illeti, az távlati szerepet szánt az araboknak, Izrael megalakításával pedig – Balfour-nyilatkozat ide vagy oda – nem számolt… Rothadt, defetista esztendők voltak, nem csoda, hogy az arab terror elemében érezte magát.


Jáir hazatérése után aktívan belevetette magát annak a szervezetnek a munkájába, amelynek himnuszát, Az ismeretlen katonát egyébként ő írta korábban (a zenét menyasszonya szerezte hozzá); az induló a szakítás után a Lechinek is himnusza lesz majd. (Jobbra: az Irgun két tagja ebben az időszakban.) A bölcsészhallgatóból fegyvercsempész lesz. Ebben az időszakban a Brit Fehér Könyv előírásai vannak érvényben, amelyek rendkívüli módon leszűkítik a zsidók bevándorlási lehetőségeit – a hitlerista üldöztetés kellős közepén, amikor éppen hogy minél szélesebbre kellett volna tárni Erec Jiszráél kapuit. „Zsidó nemzeti otthonról” már szó sincs, a Balfour-nyilatkozatnak erre a különben is homályos fordulatára (mit értettek ez alatt? Autonómiát? Korlátozott államiságot? Félgyarmati létet? Protektorátust? Nem tudjuk) most már csak az Erec Jiszráél-i jisuv alapvetően baloldali vezetése emlékszik, ők emlegetik, mint valami mantrát, de ezzel sem törődik senki.

Jáir Stern nem az arabokban (balra egy 1936-ban készült kép) látja az igazi ellenséget. Globális világlátásának birodalmi méretű ellenfélre volt szüksége. Mai ésszel elképzelhetetlen, miért nem Németország jelentette automatikusan minden zsidó számára az ősgonoszt. Ne feledjük, hogy ekkoriban, a harmincas évek közepén még az emberarcú nemzetiszocializmus esztendeit írjuk. A világ a berlini olimipiára készül. Németország nemhogy kijött a gazdasági világválságból, de jobbára ismeretlenek voltak számára az olyan fogalmak, mint bűnözés, munkanélküliség, infláció – és ha mégsem, hát a náci propaganda sikeresen elfedte az itt-ott meglévő hiányosságokat. A zsidó lakosságot megkülönböztették, igyekeztek vagyonától megfosztani és a lehető legtöbbjüktől megszabadulni, ám ha valaki igazi cionista volt, ebben részint világnézete igazolását látta, részint azt remélhette, hogy a kiebrudalt, alapvetően jól képzett, munkabíró emberek legalábbis részben Erec Jiszráélt választják. Más szóval: a nácik tulajdonképpen még pozitív szerepet is játszottak azzal, hogy kirúgták az országból a magukat teljes gőzzel németnek képzelő egyedeket, ráébresztve őket arra, amire saját maguktól soha nem ébredtek volna rá: hogy tulajdonképpen - zsidók. Az arab felkeléssel szemben igencsak elnéző brit politika azonban épp az alijának tett be, és Jáir Stern szent dühe nem a zsidaitól szabadulni kívánó Berlin, hanem London felé fordult: elvégre a britek nem adtak ki kellő számú bevándorlóvízumot, és ők voltak azok is, akik kétkulacsos játékot játszva a cionizmus ellen izgatták az arabságot. Az már csak hab volt a tortán, hogy Nagy-Britannia, noha Palesztinát egyáltalán nem gyarmatként szerezte meg, hanem népszövetségi felhatalmazással mandátumként igazgatta, szabályszerű gyarmattartóként terpeszkedett a zsidóság ősi földjén, és úgy is viselkedett. Ugyan mi különböztethette meg Stern szemében Angliát Rómától? Semmi a világon. S míg Európát járva szervezte az Irgun fegyver-utánpótlását, egyre inkább arról álmodozott, hogy felszabadítja Erec Jiszráélt.

Bétár-tagok felvonulása Varsóban 1938 szeptemberében, a Harmadik Bétári Világkongresszus idején

Jáir a Bétár egyik lengyelországi konferenciáján beszélte rá Menáchem Begint, a majdani miniszterelnököt (jobbra, fiatalon) és Jiszráél Siévet (a későbbi Jiszráél Eldádot) arra, hogy javasolják Zsabotyinszkijnak Erec Jiszráél fegyveres erővel történő visszahódítását. Ám Zsabotyinszkij – noha amúgy realista volt – még mindig hitt a korábbi londoni ígéretekben; azonfelül (lássuk be: teljes joggal) abszurdnak és nevetségesnek tartotta az ötletet, hogy egy egy-két ezer fős csoport szembeszálljon a Brit Birodalommal. Begint és Siévet azonban akkorra már megfertőzte a Jáirból áradó csodás, félelmetes, eszelős energia, és később – Zsabotyinszkij akkor már nem élt – kulcsszerepet vittek a fegyveres felszabadító harcban. Jáir lengyel-zsidó és nem-zsidó, de az üggyel szimpatizáló katonatisztek segítségével titokban negyvenezer fős hadsereget kezdett szervezni európai zsidókból. Az volt az elképzelés, hogy ezzel a negyvenezer emberrel inváziót – szabályszerű partraszállást – hajtanak majd végre, és az Irgun ezzel párhuzamosan zsidó felkelést robbant ki Erec Jiszráélben. Soha nem tudták meg, mennyi realitása volt – ha egyáltalán volt – ennek a tervnek. Végrehajtását meghiúsította a második világháború kirobbanása.

Miután a nyugati hatalmak hadban álltak Németországgal, Zsabotyinszkij egyértelműen arra utasította az Irgunt, hogy mindennemű, Nagy-Britanniával szembeni fegyveres tevékenységet függesszen fel. Noha a múltban éppenséggel nem ment ritkaságszámba, hogy az Irgun legfelsőbb parancsnoksága figyelmen kívül hagyta Zsabotyinszkij túlságosan angolbarátnak tartott utasításait, most arra a következtetésre jutottak: több szempontból sem lenne szerencsés, ha a szervezet gyakorlatilag náci oldalon harcolna Anglia ellen. Sokan voltak az Irgunban – köztük Dávid Ráziél is –, akik egyenesen a brit hadseregbe jelentkeztek, hogy Hitler ellen harcolhassanak, és az angolokkal való leszámolást a háború utánra halasztották. (A képen az East Kent Regiment 12. századának zsidó katonái gyakorlatoznak a Jezréel Völgyében.)

Jáir Stern nem tartozott közéjük. Ő továbbra is úgy vélekedett, hogy az angolok legalább annyira ellenségei Izraelnek, mint a németek, hiszen aktívan akadályozták a bevándorlást, ezzel tulajdonképpen gyilkolva a zsidókat. Meglátása szerint a szövetségesek önnön érdekeik végett folytatták harcukat a tengelyhatalmakkal, és ennek a harcnak semmi köze nincs a náci ideológia gyűlöletéhez vagy pláne a zsidómentéshez. Sternnek ebben kétségkívül igaza volt. Kutyát nem érdekelt sem Párizsban, sem Londonban, vajon a zsidók élnek-e, halnak-e, sőt; és ezt az érdektelenséget - ha ugyan csak erről volt szó - később vastagon aláhúzta, hogy a háború alatt a szövetségesek soha, még véletlenül sem bombázták sem Auschwitzot, sem a többi megsemmisítő tábort, sem az azokhoz vezető vasútvonalakat. Jáir Stern kijelentette: ebben a háborúban nem kell senkinek az érdeke mellé felsorakozni, hanem meg kell fogalmazni a saját, zsidó érdeket. Ha valaki ebben a helyzetben felölti a brit egyenruhát, az annyi, mintha bálványimádást követne el – az pedig a zsidó vallás szerint egyike annak a három bűnnek, amitől az embernek még élete árán is tartózkodnia kell. Jáir szerint az angolok mellé csak akkor szabad kiállni, ha ez minimálisan korlátlan zsidó bevándorlás engedélyezésével jár együtt. Hitt abban is, hogy az európai zsidóság sorsát nagyban meghatározhatja, hogy létezik-e független zsidó állam vagy sem – ezzel sem igen vitatkozhatunk –, márpedig a független zsidó állam létrehozásának legfőbb akadálya a Brit Birodalom.

Jáir Stern hozzálátott, hogy ezt az akadályt eltávolítsa az útból. Még nem volt harminchárom éves. A Teremtés 5700. évében – 1940-ben – szakított az Irgun Cvai Leumival és létrehozta saját szervezetét. A Locháméi Chérut Jiszráél – Lechi: Izrael Szabadságharcosai – hadat üzent a Brit Birodalomnak. Később ez a törekvés a teljes revizionista-cionista szárny magától értetődő ideológiájává vált. Akkoriban azonban ultraradikalizmusról, vagy ha így jobban tetszik, nevetséges őrültségről tanúskodott.

A britek nem nevettek sokáig.

(Folytatom)

Felesküdött a tizennyolcadik Kneszet

A zsidóság színes virágcsokor, és alighanem elmondhatjuk, hogy az újonnan megválasztott jeruzsálemi törvényhozásban az izraeli társadalom minden szektora képviselteti magát.

A tizennyolcadik Kneszet tagjai tették le egyenként az ünnepélyes esküt tegnap, sokszor megindultan – különösen az újoncok, akik először esküdtek fel törvényhozónak. Miután egy Kneszetet négy évre választanak, a tizennyolcadik Kneszet annyit kéne jelentsen, hogy tizenhétszer négy, azaz hatvannyolc éve ülésezik a harmadik zsidó állam parlamentje. Miután azonban az Ország hatvanadik születésnapját tavaly ünnepeltük, úgy tűnik, voltak átfedések, és nem mindegyik törvényhozás szolgálta ki a maga négy évét.

Az első választott testület az úgynevezett Alapító Nemzetgyűlés volt, ez alakult később át az első Kneszetté (balra az a tel-avivi épület látható, amely ideiglenesen otthont adott a testületnek). 1949. január 25-én választották, 506 ezer 567 polgár élhetett választójogával, ebből 434 ezer 684-en éltek is – ami mintegy nyolcvanöt százalékos részvételt jelent! –, és akkor is pontosan annyi párt és szervezet jutott mandátumhoz, mint tegnap: kerek egy tucat.

Egyedül kormányozni azonban akkoriban épp úgy nem tudott sem a győztes Mápáj, sem a második helyezett Mápám (történetüket lásd ebben az írásunkban: http://miertcion.blogspot.com/search/label/Mápáj), mint ma; akkor is volt etnikai párt (a jemeniek részéről), nacionalista párt, mi több, arab párt is (a Názáreti Demokratikus Lista, amely nem számított tökéletesen önállónak. Az arabok akkoriban még nem szervezték meg a saját politikai pártjukat, a Mápáj szervezte meg nekik ezt a listát, nehogy szó érje a ház elejét. Fölösleges volt, mert érte.) Annyiban változott a helyzet, hogy akkor még kommunista párt is futott Izraelben a muris Maki néven; ma már a kommunizmus, hála Istennek, történelem arrafelé. Érdekesség, hogy már ebben a testületben is tizenkét hölgy foglalt helyet – élükön Golda Méirrel –, tehát a gyengébb nem éppen tízszázalékos arányban képviseltette magát. Jó két évig funkcionált a félig-meddig még háborús körülmények közt választott első törvényhozás, s az izraeliek 1951. július 30-án választhatták meg a második Kneszetet.

Azóta sok víz lefolyt a Jordánon, és tegnaptól fogva a tizennyolcadik Kneszet Izrael igencsak tüsténkedő jogalkotó testülete – ma, az első nap első három órájában százhetven törvényjavaslatot nyújtottak be! –, amely épp oly tarka képet mutat, mint az első, jelentőségteljes változásokról is tanúskodik. Egyébként az előző Kneszethez képest is: a mostaniban több a jogász, a nő és az arab, kevesebb azonban a vallásos zsidó és a professzorok száma is csökkent.

De lássuk kissé részletesebben, az érdekességekre koncentrálva. Magyarországhoz hasonlóan Izraelben is magas a honatyává és -anyává avanzsáló jogászok száma; most huszonnégy jogvégzett politikus jutott be, szemben a korábbi tizennyolccal. Négy képviselőt illik professzornak szólítani, ők: Ávisáj Braverman, Juli Támir (Munkapárt), Dániél Herskovics (Zsidó Otthon) és Árje Eldád (Jiszráél Béitéinu). Mandátumhoz jutott egyszerre három volt vezérkari főnök is: Ehud Bárák (Munkapárt), Saul Mofáz (Kadima) és Mose Jáálon (Likud).

Akasztanak egyszerre öt volt hóhért is – azaz öt korábbi újságíróból lett képviselő. Seli Jehimovics és Dániél ben Simon a Munkapárt, Uri Orbach a Zsidó Otthon, Nicán Horovitz a Merec, Anasztaszja Micháéli pedig a Jiszráél Béitéinu színeiben tapasztalhatja meg, milyen érzés a mikrofon túlvégén lenni. Anasztaszja Micháéliről, az egykori Szovjetunió területéről emigrált, harminchárom éves képviselőnőről mindenképp érdemes megemlítenünk, hogy az egykori szentpétervári szépségkirálynő, aki egyébként nem született zsidónak, de szabályszerűen betért, hét gyermek édesanyja – jelenleg; de nem sokáig, mert már a következőt várja. A nyolcadik hónapban van, és ezzel minden valószínűség szerint ő lesz az első képviselő, aki hivatali ideje alatt kisbabát szül. A feministák nem nagyon szeretik, de nem a sok gyerek miatt, hanem mert Anasztaszja állítólag olyannyira komolyan veszi a tradicionális családmodellt, hogy azt ajánlotta gyakran külföldre utazó férjének: ha nem bírja ki, inkább szexeljen más nőkkel. Ő az:



Nem Anasztaszjának van a legtöbb gyermeke. Tízen szólítják édesapjuknak a sászos Jichák Kohént; ugyanennyien Menáchem Eliézer Mosest az Egyesült Tórától; a Bálád képviselőjét;a Bét Dzsán-i lakos Szaíd Naffát kilencen. Méir Porusnak, az Egyesült Tóra veterán politikusának pedig nem kevesebb, mint tizenkét gyermeke van.

Az öt ex-zsurnalisztához a Cahal két volt szóvivője, Miri Regev (Likud) és Náchmán Sáj (balra; Kadima) is csatlakozik. Náchmán Sáj egyébként az az ember Izraelben, akiről mindenkinek az első Öböl-háború jut eszébe – de pozitív értelemben. Ő volt a Cahal szóvivője, amikor Szaddám Huszein esztelen módon rakéták százait szórta – lényegében minden hatás nélkül – Izraelre 1991 elején, ő jelent meg a képernyőn, az ő hangját hallották az emberek a rádióban, és Náchmán Sáj a maga nyugalmával, hihetetlenül kiegyensúlyozott temperamentumával olyan atmoszférát árasztott, amitől mindenki megnyugodott.

Huszonegy hölgy foglalhat helyet az ülésteremben. Golda Méir-kaliberű embereket most hiába keresnénk köztük. Heten a Kadimában, öten-öten a Likudban és a Jiszráél Béitéinuban, hárman a Munkapártban politizálnak majd, az egyetlen arab hölgy, Hanin Zuabi (jobbra) pedig a Bálád listáján jutott be (nem ő az első, régebben Merec- és Likud-listán már választottak be arab nőt). A Kneszetben bomba is lesz, mégpedig szexbomba az 1973-as évjáratú Orli Lévi - Dávid Lévi egykori külügyminiszter leánya - személyében, aki Anasztaszjához hasonlóan a Jiszráél Béitéinut erősíti. Sok mindent mondhatunk Liebermanra, de azt aligha, hogy rossz az ízlése:

A Sász és az Egyesült Tóra nem érezte szükségét, hogy nőket is felvegyen a listára. A többiek vettek fel, de bejuttatni már nem tudták őket.

Ami a vallásosok arányát illeti, az érdekes módon csökkent, holott a vallásos képviselők száma korábban választásról választásra nőtt. A csökkenés jelentős: harmincnégyen voltak, huszonnyolcan maradtak. Az arab képviselők száma tizenkettőről tizenháromra nőtt. A liberálisoknak sikerült a maguk három embere közt képviselői rangra emelni Izrael első nyíltan homokos honatyáját a már említett Nicán Horovitz személyében, aki első ténykedéselént törvényjavaslatot nyújtott be annak érdekében, hogy Izraelben a zsidók számára is legyen polgári házasság és válás. (Jelenleg csak vallási van, a polgári házasság intézményét a nem-zsidó állampolgároknak tartják fenn.) Ezt egyébként a sok nem-zsidó szavazóval rendelkező Jiszráél Béitéinu és a Kadima is a zászlajára tűzte.

A legfiatalabb képviselő Alex Miller (balra) a Jiszráél Béitéinutól, Áriél városának lakosa – tehát telepes –, Moszkvában született 1977. április 4-én, 1992-ben, tizenöt évesen alijázott, törzsőrmesterként szerelt le, nős, egy gyermek apja, foglalkozására nézve tanárember. A Kneszet doyenje Fuád, azaz Binjamin ben Eliézer, aki 1936-ban született Irakban, szintén tinédzserként, 1950-ben alijázott, ma Rison LeCionban él, és sok Kneszetnek, sok kormánynak volt már tagja; katonai főiskolát végzett, a hadseregben pedig a dandártábornoki rangig vitte.

Sir Roger Eiláton, avagy a 007-es filozófiája

Ivanhoe, Simon Templar, Lord Sinclair, James Bond – kinek hogy ismerős, ízléstől és kortól függetlenül… Roger Moore jószolgálati misszión tartózkodik Izraelben ezekben a napokban.

Hét James Bond-alkotás hőse és számtalan epizód főszereplője ma nyolcvanegyedik évét tapossa, de ez szerencsére egyáltalán nem látszik meg rajta. A most zajló Eiláti Kamarazenei Fesztivál résztvevői kérték fel arra, legyen Saint-Saens Az állatok farsangja című művének narrátora. Sir Roger természetesen vállalta – azzal a „feltétellel”, ha az ezért járó honoráriumot arra használják, hogy – körülmetélés elvégzésére képezzenek ki orvosokat.

Roger Moore, Eilát és körülmetélés? Igen, ez így egy lélegzetre, ugyanis bizonyított tény, hogy a körülmetélés csökkenti az AIDS-fertőzés veszélyét – figyelem: nem megóv tőle, csak csökkenti az esélyt! –, és sokan ebben látják az esélyt, hátha sikerül megfékezni a járványt ott, ahol a legfékevesztettebben pusztít: Fekete-Afrikában.

Sir Roger, aki 1991 óta az ENSZ gyermekvédelmi szervezete, az UNICEF legnagyobb és legnevesebb pártfogója a néhai Audrey Hepburn által elkezdett nemes hagyományokat követi, Audrey ugyanis maga is az UNICEF jószolgálati nagykövete volt. Roger Moore-on nyolcéves korban végezték el a műtétet. Nincsenek túl jó emlékei róla, de ma is meggyőződéssel vallja, hogy higiéniai szempontból a lehető legjobb történt vele. „A két fiam is körül van metélve. Soha nem panaszkodtak.”

Nekem gyermekkori hősöm volt, és a mai napig az maradt. Gyerekfejjel mindig is angol lordnak hittem, vagy legalábbis igen előkelő származásúnak, holott portugál és karibi bevándorlók negyedében, Stockwellben született, apja rendőr volt, anyja háztartásbeli. Ő maga férfimodellként kezdte, majd kisebb-nagyobb szerepekben, köztük az Ivanhoe-ban (balra) folytatta, mígnem maradéktalanul megtalálta önmagát Az Angyalban. Ma több ezer részes telenovellák is léteznek, a The Saint azonban a maga korában érte meg az akkor fenomenálisnak számító száztizennyolc epizódot, ugyanennyi héten át szögezve az adott napon a tévé elé a nézőket. Szerencsére Magyarországon is. Öt-hatévesen minden kedden vagy szerdán ott gubbasztottam a Favorit televízió előtt. 1968-1969 táján volt ez; és szintén Roger Moore volt életem első filmjének, a Kossuth Mozgóban (ez volt a hivatalos neve) szülői kísérettel, még óvodás korban megtekintett Az Angyal vérbosszújának is a főszereplője. Ezeket a filmeket beengedték – mint ahogyan tulajdonképp beengedtek bármit, ami nem dehonesztálta az oroszokat vagy a kommunizmust. Az Angyal után láthattuk a The Persuaderst (Minden lében két kanál) is, ahol Roger Moore Tony Curtis társaságában ontotta a pofonokat és a poénokat. Igyekeztünk utánozni őket, tőlünk telhető pofátlan, cinikus nyugalommal viselkedtünk a leglehetetlenebb helyzetekben, gyakran a végletekig felingerelve a különféle tanerőket.

James Bond viszont nem jött. James Bondról csak annyit tudtunk, hogy van. Egyszer került a kezembe egy Angliából származó képes album, amiből megtudtam, hogy Sean Connery játssza. Rendesen, moziban már Izraelben, a harminckettedik születésnapomon láttam először James Bond-filmet – már Pierce Brosnannel, aki azóta leköszönt. Az volt a Goldeneye. A korábbi alkotásokhoz nem sűrűn volt szerencsém. A kommunizmus idején a cenzúra magától értetődően az index élén szerepeltette a 007-es sorozatot, így gimnazista korunkban néhányan a Szabadság téri amerikai követség könyvtárát látogattuk sűrűn, nem csupán a könyvek miatt, de azért is, mert csütörtökönként filmvetítéseket tartottak.

Sokan ott láttunk először James Bondot Roger Moore-ral – és akkor, tizenévesen természetesen nem jutott eszünkbe olyasmi, hogy a szuperprodukció „filozófiáját” taglaljuk. Beértük avval, hogy megfogadtuk: amint lehet, disszidálunk, mert túl sok mindentől foszt meg minket egy alapvetően sunyi, de nem kevésbé aljas, valamint – s ez volt a legfőbb bűne –pitlák, lábszagú rezsim, s ez a „túl sok minden”, amitől meg voltunk fosztva, messze túl volt a brit sportkocsikon, a vodka-martiniken (felrázva, nem keverve!) és a Bond számára mindig testközelben lévő és baromira engedelmes platinaszőke nőkön. Így, visszatekintve azt látom: egy életérzés szele legyintett meg minket a Szabadság téren, egy életérzésé, amely úgy, abban a formában persze nem létezett; de annál vonzóbb volt, s főleg alkalmas arra, hogy nagyon éles kontraszttal emelje ki a létezett szocializmus primitívségét és pitiánerségét. Nem a történet tette erre alkalmassá – a józan gimnazisták természetesen nem hittek abban, hogy a kémvilág így festene –, hanem azzal a ténnyel, hogy a Nyugat, s nem a Kelet volt képes ilyen filmet elkészíteni.

Kevesen tudják, hogy annak idején, valamikor a hatvanas-hetvenes években, a Kelet is vállalkozott egy James Bond-ellenlépésre – ha nem is film, de könyv formájában. Noha a Bond-könyveket és -filmeket sem a Szovjetunióban, sem a csatlós országokban nem volt szabad terjeszteni, bizonyos Andrej Guljaski nevű bolgár író vállalkozott az „ellen-Bond” megalkotására. Művének A 07-es ügynök címet adta, tehát – talán szerzői jogi szempontokat figyelembe véve – egy nullával kevesebbet alkalmazott, mint Fleming. A könyv első olvasásra ugyan gyengének és megmosolyogtatónak tetszett, ám mégsem lehetett egy legyintéssel a szánalmas munkásmozgalmi propagandaanyagok közé sorolni. Guljaski hideg és rideg, ám rendkívül intelligens gyilkosként ábrázolta a 07-est, aki – mikor hírét veszi, hogy egy bolgár professzor olyan védelmi lézer-csodafegyvert fejlesztett ki, amellyel lehetetlenné teszi az imperialisták háborús gyújtogatását (a fegyver kísértetiesen emlékeztetett egyébként a később Reagan által beindított csillagháborús tervben foglaltakra) – a ragyogó Londonban gondolkodik el afelől: ha nem szerzi meg a professzort és a terveket, az ő egész luxusvilága összeomolhat. Ez aztán rendkívül elszánttá teszi.

Ellenfele, a bolgár ügynök a kommunizmus ideológusai által megálmodott, úgynevezett „szocialista embertípus” mintaképe. Rajong Isadora Duncanért, népe java, boldogulása vezérli, s küldetése során találkozik egy emberroncsnak ábrázolt figurával, aki elvi alapon próbál szembeszegülni a szocializmus diadalmas menetelésével, azzal érvelve, hogy mindenkiből azért mégsem válhatik „isten”; ha mindannyian „istenek” leszünk, ki takarítja el a szemetet? A szocialista embertípus megvetéssel fordul el a rothadó Nyugat eme szánalmas képviselőjétől, s hazai terepen veszi fel a harcot a 07-essel, akinek minden óvintézkedés ellenére sikerül elrabolnia a lézerfegyver feltalálóját (Bulgáriából! Guljaski elsiklik afelett, hogy egy ilyen lángelmére a KGB rég rátette volna a kezét, s a szegény professzor valahol Szibériában kényszerült volna arra, hogy tovább munkálkodjon a szocializmus ügyén.) A nemes ember egészen az Északi- (vagy a Déli-?) sark jégmezőjéig üldözi a gonoszt, visszaszerzi a professzort és a terveket, az imperialista ügynök pedig ott marad a jégmezőkön – kvázi a múltban.

A nyugati Bond ilyen mélységű filozófiai üzenettel nem szolgálhatott – ha csak az akciósoron itt-ott átütő hazaszeretetet, a szabad világ védelmezésének elegáns allűrjeit, valamint a brit felsőbbrendűség helyenkénti játékos kihangsúlyozását nem tekintjük annak.

Pierce Brosnan merészen vállalta azt a szerepet, amelyet előtte többek közt Roger Moore és Sean Connery alakított. Ő is átérezte, milyen felelősséget rónak rá az elődök, s nagyon készült, ami meg is látszott a játékán (nyilatkozata szerint több mint ezerszer gyakorolta el azt a bizonyos nagyhatású bemutatkozó mondatot). Az elődök önmagukat adták: Connery a maximálisan férfias férfit, Moore az angol főrend és a playboy nem kevésbé férfias keverékét. Brosnan is ügyelt rá, hogy önmaga legyen, ám nem zárkózott el attól, hogy itt-ott felvillantsa, ha csak egy gesztus erejéig is, a nagy elődöket, akikhez végül emberfeletti teljesítmény árán sikerült felnőnie. Ilyen connerys vonások jelentkeztek, amikor Brosnan gyilkolt, és tipikus rogermoore-os poént láthattunk, midőn Bond Szentpétervár utcáin tört-zúzott egy harckocsival, s az összedőlő épületek romjai közt, széttaposott Zsigulik tetején, hatalmas porfelhőben gépét megállítva megigazította nyakkendőjét.

A korábbi James Bondok arról voltak híresek, hogy az ágyukba hurcoltak minden elérhető tízpontos nőt, de mivel a kilencvenes évek feminizmusa ezt aligha hagyta volna szó nélkül, A Goldeneye-ban Miss Moneypenny, M. vénkisasszony titkárnője már korántsem sikeredett oly epekedőre, mint a régebbi epizódokban, és – ha ugyan létezik ilyen fogalom – brit szemtelenséggel megeresztett replikával képesztette el a 007-est: „Amennyiben vissza tudok emlékezni, soha nem voltam az öné.” Pedig de szeretett volna lenni… Az MI6 új főnöke (a valóságban is nő) pedig alaposan lehordja Bondot, mint a múltból itt maradt szexista dinoszauruszt, de távozásakor egy ellágyulás erejéig még visszaszólítja: „Azért élve jöjjön haza.”

Eurobond – írta anno sok kritikus a Goldeneye-ról, mert Brosnan a globalizáció jegyében már nem annyira brit, mint inkább európai titkos ügynököt játszott. Órája Omega volt, kocsija – Aston Martin helyett – BMW, ruháit a Savile Row helyett Itáliában szabták. Individualista Bond – tettem hozzá én, mert bár a 007-es mindig is nehézsúlyú egyéniség volt, Brosnan alakításában talán még inkább azzá vált: a film végén a haza szolgálatát háttérbe szorította a személyes bosszú. A halál küszöbén álló áruló utolsó, gúnyos kérdése ugyanis így hangzott: „Angliáért [teszed azt, amit teszel]?” S Bond némi gondolkodás után megfelelt: „Magamért.”

Daniel Craigről hadd ne írjak. A pofa ragyogóan játszik amerikai katonát, de fogalmam sincs, kinek az ízlésficama nyomán kerülhetett James Bond szerepébe. Az arisztokráciából nem szerencsés soha lejjebb adni. Ami sokkal nyugtalanítóbb, az a Bond-filmek témája.

1991, a hidegháborúnak vége, azóta fél tucat Bond-film készült el. A Goldeneye-ban még mindig a ruszkik voltak a rossz fiúk, a Tomorrow Never Dies-ban a sajtó, a The World Is Not Enoughban egy gonosz szuka akart olajkincseket és világuralmat magának, a Die Another Dayben Észak-Koreát kellett a helyére tenni, a Casino Royale-ban a szerencsejáték került a célkeresztbe, a Quantum of Solace-t már nem néztem meg, de állítólag folytatódik a sztori, valami bolíviai beütéssel.

Az 1991 óta készült Bond-filmek közül egyedül a Die Another Day foglalkozik valós globális problémával. A többiben is futtatják a hőst a világ minden pontjára, globális érzetet keltve ezzel, de a dolog sehogy sem akar összejönni. Elgondolkodtatónak tartom, hogy míg a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években készült Bond-filmek közül jó néhányban szívatóra tették a komcsikat, az utóbbi, lassan már két évtizedben a producerek nagyon határozottan kerülik korunk legfontosabb témáját: az iszlám terrorizmus témáját. Pedig hát ha van valaki, aki megérdemelné, hogy egy James Bond rugdossa rojtosra a seggét, akkor az Oszama bin Laden & Co.

Erről a mulasztásról persze mit sem tehet Sir Roger, aki annak idején megtette, mit megkövetelt a szabad világ. Ez úton kívánunk neki minél kellemesebb eiláti tartózkodást. A Maszadára a rossz idő miatt most nem lehetett felmenni. Eiláton azonban huszonhárom fok körül van. Most.

Bibi alakíthat nemzeti kormányt

Simon Peresz, Izrael Állam elnöke Binjamin Netanjáhut, a Likud elnökét bízta meg a kormányalakítással – jelentették be mintegy negyedórája Jeruzsálemben.

Tegnap estefelé már tudni lehetett, hogy Peresz még a szombat beállta előtt kiadja a felhatalmazást Izrael Állam új végrehajtó testületének megalapítására, és mivel a harmadik helyen végzett Jiszráél Béitéinu vezetője, Ávigdor Lieberman nyilvánvalóvá tette, hogy ő Netanjáhut ajánlja kormányfőnek – a Kadima pedig nem volt hajlandó sem koalícióra, sem rotációs kormányzásra, inkább választotta a tisztes ellenzékiséget –, nem sok kétség volt afelől, ki alakíthat koalíciót.

Mert persze koalíció lesz, mint eddig minden izraeli kormány volt. Alapvetően jobboldali koalíció lesz, hiszen messze a legnagyobb játékos – huszonhét mandátummal a következő Kneszetben – a Likud. Amely azonban még az úgynevezett „szélsőjobboldal” – az én szóhasználatom szerint inkább: hangsúlyozottan nacionalista pártok – segítségével sem tud kormányozni. Kelleni fognak hozzá a vallásos pártok is.

A végeredmény szerint a harmadik helyen végzett Jiszráél Béitéinu tizenöt képviselőt küldhet a törvényhozásba. Ez a párt bizonyos, nagyon kemény feltételek mellett hajlandó ugyan arra, hogy – úgymond béke fejében – Erec Jiszráél további területeit idegenítse el, radikális megoldásokat képzel el azonban az izraeli arabságot illetően, lehetővé téve akár az állampolgárságtól való megfosztást is arra az esetre, ha lojalitásuk megkérdőjelezhető (márpedig alaposan megkérdőjelezhető). Összesen hét mandátumra volt jó a két kisebb nacionalista párt, a Bájit Jehudit (Zsidó Otthon) és az Ichud Leumi (Nemzeti Egység), amelyek nem tartják elképzelhetőnek a további területi engedményeket, mi több, még az eddigieket is elhibázottnak tartják – véleményem szerint: teljes joggal –, Júdeát és Somront, akárcsak korábban Jeruzsálem és a Golan esetében történt, jogilag Izrael részévé tennék, sőt, egyes képviselőik Gázát is visszavennék, és az ilyen módon ismét teljessé tett Izraelföldet egyszer és mindenkorra, önkéntes (általában pénzzel forszírozott) kitelepüléssel tisztítanák meg a muzulmán-arabságtól. Erre kevés a reális esély, a hét mandátum viszont ékesen jelzi, hogy az izraeli társadalomban egyre több embernek van elege az úgynevezett békefolyamat hullájának erőltetett táncoltatásával, egy olyan féllel szemben, amely minden alkalommal csak terrorral, intifádával, öngyilkos merényletekkel és rakétatűzzel volt képes válaszolni a legnagylelkűbb ajánlatokra is.

A jobboldali és nacionalista pártok mellett Bibi még be kell vonja a kormányba a keleti vallásosokat tömörítő Sászt (tizenegy mandátum) és a nyugati (litván) ortodoxia fellegvára, az Egyesült Tóra Júdaizmus által delegált öt képviselőt is, így stabil, hatvanöt fős többséggel rendelkezhet a Kneszetben. Az elkövetkező napok-hetek a tárcák elosztása feletti huzavonával, macchiavellista cselszövésekkel, alkukkal és zsarolásokkal telnek majd el az Országban. Reméljük, mihamarabb feláll a kormány és megkezdi működését. Ha megvan, kinek mennyi az annyi, természetesen szólunk róla.

Izrael-Magyarország 1:0

Ma este barátságos felkészülési mérkőzésen méri össze erejét a Ramat Gan-i Nemzeti Stadionban Kastan Dror és Erwin Koeman legénysége.

A magyarországi futballhuligánok mindent megtettek a hangulatkeltésért és a rendőrség ma esti fokozott munkába állításáért: a Madách téren kivetítős botránycsinálást rendeztek. Erős északnyugati szél fúj, reméljük, jó alaposan felöltöznek valamennyien.

Az időjárás kegyetlenül ronda Izraelben, és ez mindenképp inkább a vendégeknek kedvez, akik második edzésüket is megtartották a helyszínen. Koeman bizakodó: „A tavalyi következetes és nagyon fegyelmezett munka már hozott biztató eredményeket, amelyeknek köszönhető a korábbit felülmúló a várakozás velünk szemben, de emiatt senkinek nem változhat a mentalitása, a hozzáállása. Bármi előfordulhat a csoportunkban. A mostani, Izrael elleni mérkőzés azért fontos, mert a legközelebbi tétmeccset az albánokkal játsszuk, s nekik hasonló a stílusuk”, nyilatkozta a szövetségi kapitány. A világranglista 43. helyén lévő magyar nemzeti tizenegy a következő összeállításban kezd: Fülöp - Szélesi, Juhász, Vanczák, Bodor – Vadócz, Gera, Hajnal, Huszti, Dzsudzsák - Torghelle. (Mint hétfőn kiderült, Vaskó Tamást klubja, az Avellino szabályellenesen nem engedte el, s emiatt a Magyar Labdarúgó Szövetség tiltakozott az olasz klubnál is meg a FIFÁ-nál is – de hiába, Vaskó ettől még nem utazhatott.)

A papírforma szerint a jelenleg a világranglista 19. helyén tanyázó izraeli válogatott az esélyesebb, pláne otthon – noha kétséges, sikerül-e a közönségnek a szeles-viharos időjárásban megteremteni Ramat Ganban a hagyományosan pokoli katlanhangulatot. Egyelőre nem tolonganak. Összeállítás: Dudu Ávát, Joav Zsiv, Avi Sztrol, Tal Ben Chaim, Dedei Ben Daja, Joszi Benájun, Gál Alberman, Omer Golán, Szelim Toama, Ben Sahar, Roberto Colautti. Izrael a 2010-es VB-selejtezőkön csoportjában a második, továbbjutást jelentő helyen áll Görögország mögött. Legismertebb játékosa a Liverpool csillaga, Joszi Benájun (a képen).

Kommentjeiteket várjuk, jó szurkolást!

***

Gyengusz, tízezer körüli közönség Ramat Ganban. A magyar kommentárorok meglehetősen magabiztosan magyar győzelmet jósolnak; ők a szakemberek, nyilván tudják, mit beszélnek. A csapatok felsorkoztak a himnuszokhoz.

***

A Madách téri cirkusz elmarad - a söpredék az időjárásra hivatkozik, de valszeg senki nem óhajtott a szervezőknek egy ezrest leszurkolni azért, hogy az utcán fagyoskodva nézze azt, amit otthon, a meleg lakásban kényelmesen végigszurkolhat

A Hatikvát egy csengő hangú kissrác énekelte el, megható volt.

Hát akkor: hajrá.

***

Az első tíz perc különösebb esemény nélkül telik el, eltekintve egy izraeli sárgától. A hazaiak a fontos görög meccs előtt láthatóan nem kívánnak sérülést kockáztatni, egy-egy kontrában azonban meg-megvillan az a bizonyos "skorpiós" robbanékonyság.

***

A huszadik percben az első komolyabb helyzet Colautti előtt. :-)

***

Az izraeli kapunál Dzsudzsák veszélyeztetett, de hát... Mit mondjak: nem rágjuk le a körmünket. Oké, az előkészületi mérkőzések sohasem a szép pillanatokról szólnak, de ami most Ramat Ganban folyik, az - színvonaltalan. A közönség önmagát szórakoztatja. Most például a magyarok kellemesen ellabdázgatnak a saját térfelükön, és az izraelieknek eszük ágában sincs zavarni őket.

***

Most akadt dolga Ávátnak. De izraeli szabadrúgás jön...

Veszélytelen.

Az első félidő vége felé mintha a magyar csapat bátorodott volna fel jobban, többet van a bogyó izraeli térfélen.

***

Az első igazi futball-jelenet. Benájun megmutatta, mit tud - nagyot kavart Colauttival, nem is értem, hogy nem varrták be. Pedig megfelelő lélektani pillanat lett volna így, az első félidő lefújása előtt.

***

Szünet, most végre betehetem az alkalmatlankodó kétévest a kádba. Mit mondjak? Őt sem kötötte le!

***

Durva magyar szabálytalansággal és izraeli szabadrúgással folytatódik a második félidő. Toama nagy lövését szépen védi a magyar kapus!

Hát a palesztin srác majdnem bevarrta az izraeli gólt...

***

Lényegesen jobb a második félidő, mint az átaludt első. A kommentátor magyar győzelemről ábrándozik; az izraeliek közben rájöttek, hogy ciki lenne kikapni ettől a magyar csapattól. Toamát lehozzák, Buzaglo jön helyette.

***

Egy beszorulóban lévő izraeli csapat. EZ GÁZ!

***

Dzsudzsákot lecserélik, most Izrael kezdi nyomni a magyar kaput. Ideje volt.

***

Ehhez képest NAGYON MELEG HELYZET a hazai kapu előtt!

***

Na, csak nem lesz már gól nélküli döntetlen. Colautti összehozza, Benájun bevarrja!

1:0

***

Belül az utolsó öt percben, Torghelle-ék elkeseredetten próbálkoznak, jó lesz vigyázni!

***

Nos, a futballt gólra játsszák, s noha a végére akadtak izgalmak, Izrael - pontosan annyit adva ki magából, ami ennek a magyar csapatnak a legyőzéséhez kellett - otthon tartotta a három pontot.

Izraeli választások: majdnem-végeredmény

Még nem hivatalos, de már nagy változásokra nem számíthatunk. Úgy fest, Binjamin Netanjáhu képes kormányt alakítani, a Netanjáhut egy szem mandátummal lefőző Cipi Livni (a képen) pedig legfeljebb csoda révén – ami, mint az közismert, éppen előfordulhat Izraelben. Lássuk a mandátumok megoszlását:

Nacionalista-vallásos oldal

Likud 27
Jiszráél Béitéinu (Otthonunk, Izrael) 15
Ichud Leumi (Nemzeti Egység) 4
Bájit Jehudi (Zsidó Otthon) 3
Sász 11
Egyesült Tóra Júdaizmus 5

Nacionalista-vallásos oldal összesen: 65

Baloldal, liberálisok és arabok

Kadima 28
Munkapárt 13
Merec 3
Raam-Taal (arab párt) 4
Balad (arab párt) 3
Hadas (arab-zsidó párt) 4

Baloldal, liberálisok és arabok együtt: 55

Mint látható, nem váltak valóra azok a várakozások, amelyek helyenként már húsz mandátumra tették az Ávigdor Lieberman vezette Jiszráél Béitéinut. Hozta a formáját mindkét ortodox zsidó párt és mindhárom arab párt is. Hét képviselője lesz a Júdea és Somron annektálását célul kitűző két nemzeti kispártnak összesen, és ezzel úton vannak felfelé. Halálos döfést kapott viszont a választásokon a valaha nagy múltú, országalapító, a hetvenes évek végéig egyeduralkodó Munkapárt, amely úton van lefelé; és épp csak megkapaszkodott a törvényhozásban a szintén a Kneszeten kívülre tartó liberális Merec, amely számára jobb időkben tíz képviselővel dicsekedhetett.

Miután a Merec jelentette azt ki, hogy semmi szín alatt nem kormányoz együtt Liebermannal (és ők állni szokták a szavukat), Cipi Livni akkor sincs könnyű helyzetben, ha Lieberman történetesen igent mond a bizarr nászra (amiről a két politikus ma már folytatott megbeszéléseket). A Munkapárt-Kadima-JB trió még mindig csak ötvenhat helyet jelent, egy biztos lábakon álló koalícióhoz be kéne venni a Livnivel már korábban is összeférhetetlennek bizonyult, szociális zsarolásáról hírhedt Sászt; ha ez nem megy, akkor nincs megoldás, mert a három arab párt meg Liebermannal nem kormányozna együtt, sem ő velük (legalábbis ha nem akarja tökéletesen hiteltelenné tenni magát egy ekkora siker után).

Hivatalos végeredmény holnap; a katonák szavazataira várunk, és az angyalbőrben lévő srácok voksai az eddigi tapasztalatok szerint még egy-két mandátumot szoktak hozni a jobboldalnak. Ha minden jól megy, akkor a parlamenti küszöbön egyensúlyozó Bálád kiesik, és három arab mandátummal kevesebb lesz Izrael törvényhozásában. Jelenleg 2,6 %-on áll a Bálád, ami három mandátumot jelent; ha kettő alá esnének vissza, az nullát jelentene. Azt hiszem, ez utóbbiért pártállástól függetlenül szurkolhatunk.

A Szentföld választott / Livni az élen, de hogyan alakít így kormányt?

Este hatig már többen mentek el szavazni, mint ahányan nem. Az arab média semmi jót nem vár az eredménytől, bármi lesz is az.

A politikai élet valamennyi főbb szereplője egyértelmű sikernek, sőt, győzelemnek könyveli el, hogy este hatra a választásra jogosult izraeli zsidók, mohamedánok, keresztények, ateisták és a többi vallás hívei 50,3 százalékban adták le szavazatukat. Ez az arány 2006-ban 47,2 percent volt – holott három éve nem ilyen borzalmas, viharos időjárásban kellett szavazni menniük az izraelieknek, mint ma.

Az izraeli választásokat figyelemmel kísérő arab lapok soha nem voltak különösebben lelkesek, fanyalgásuk azonban most, a gázai rendcsinálás után és Binjamin Netanjáhuék várható győzelme előtt még nyilvánvalóbb. Szerintük a kérdés csupán az, melyik szélsőség jut hatalomra Izraelben. „Választások Izraelben: a jobboldal és a szélsőjobboldal közt”, fogalmaz az as-Sark al-Ausat keddi száma, amely ismerteti a választók nemzetiségi megoszlását is: tizenöt százalékra teszi a moszlimok, nyolcvanegyre a zsidók arányát, míg négy százalék „nem-zsidó oroszról” tud. A szintén pánarab al-Kudsz al-Arabi szerint szintén azon „szélsőségesek” fognak győzni, akik elutasítják az 1967-es határokra való visszatérést. Az egyiptomi al-Ahram arra tér ki, hogy Netanjáhu tart Liebermantól. A szír terrordiktatúra napilapja, a Tisrín szerint mindegy, ki győz, hiszen valamennyi versenyző „kezéhez palesztin gyermekek kiontott vére tapad”. Az al-Hajat karikatúrája pedig egy izraeli F-16-ost ábrázol, amely épp szavazóurnát dob le Gázavárosra.

***

Este nyolc órára a választók hatvan százaléka adta le voksát az ítéletidő ellenére. Ez három százalékkal jobb, mint legutóbb, 2006-ban volt, viszont kettővel rosszabb, mint a 2003-as részvételi arány. (És halkan azért tegyük hozzá, hogy 2006 záráskor minden idők legrosszabb részvételét produkálta. Reméljük, ezt sikerül meghaladni.) Izraeli idő szerint este tízkor - a magyar szerint este kilenckor, azaz húsz perc múlva -, záráskor várhatók az első exitpoll-eredmények. Amelyek a legtöbbször a végeredményt is tükrözik. De legyünk óvatosak. Volt már olyan választás, amelynek alkalmával éjfél után azzal feküdtem le, hogy Peresz a miniszterelnök, aztán reggel arra ébredtem, hogy Netanjáhu az.

***

Este tíz órakor bezárták a szavazóurnákat. Rövidre rá az izraeli média közölte az első exitpoll-eredményeket, amire nem sokan számítottunk:

Kadima 29
Likud 27
Munkapárt 13
Jiszráél Béitéinu 15

***

Az eredmény szoros és persze az est folyamán még többször is változhat, mindenképp arra figyelmeztet azonban, hogy mennyi minden történhet az izraeli belpolitikában, az izraeli szavazók lelkében akár egy-két nap leforgása alatt is. Láttuk, hogy folyamatosan zárult az olló, de azt hiszem, azt senki nem hitte, hogy Cipi Livniék hozni tudják a 28-30 mandátumot. Írjon, akinek van véleménye.

***

Részletesebb eredmények:

Nacionalisták és vallásosok:

Likud 27
Jiszráél Béitéinu 15
Ichud Leumi 3
Bájit Jehudi 4
Sász 10
Egyesült Tóra Júdaizmus 5

Baloldaliak:

Kadima 29
Munkapárt 13
Merec 4
Raam-Taal 4
Balad 4
Hadas 0

Mindez nem jelenti, hogy a jobboldal a „több”, mivel egyes pártok – Sász, Egyesült Tóra, JB – bárkivel hajlandók koalíciót kötni.

***

Számolgatok, ami persze egyelőre még nagyon korai - de az jön ki, a Kadima győzelem esetén nincs könnyű helyzetben. Azzal nem számolok, hogy az arab pártokat bevenné a kormányba - tehát a Munkapárt és a Merec mellett szükség lenne mind a kettő vallásos pártra: a Sászra és az Egyesült Tórára is, hogy a hatvanegy képviselő meglegyen. Sász, Egyesült Tóra és Merec így együtt - elég meredeken hangzik, no de cseresznyéztek már ők egy tálból.

***

A Jerusalem Post, a Háárec és az Áruc Seva - tehát a jobbközép, a baloldal és a telepesek - egyhangúan azon a véleményen vannak, hogy Cipi Livninek nagyon nehéz, ha ugyan nem lehetetlen dolga lesz a kormányalakítással. Izraelben 22 óra 42 perc van, 18 perc múlva várhatók az első hivatalos részeredmények, akkorra talán okosabbak leszünk.

***

Az üzengetés már megkezdődött. Livni köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig a nép a Kadimát akarja, a Kadima kormányozni is fog, Bibi épp oly magabiztosan jelenti ki, hogy ő alakít kormányt. Lieberman Livninek üzen: a Kadimának jobbra kell tolódnia, ha őket akarja koalíciós partnernek.

***

A végső hivatalos eredmények - amikorra meglesznek a hadseregben leadott szavazatok is, és össze is számlálják őket - csütörtök reggelre várhatók, de egy kilencvenöt százalékos eredmény már holnapra ismert lesz.

És holnap: meccs. Reméljük, még több izgalommal. :-)

Izraeli választások / Előzetes

Reggel hét óta lehet szavazni a tizennyolcadik Kneszet összetételére. Még messze az urnazárás, az viszont már látszik, hogy a szavazási hajlandóság jobb a vártnál. Botrányoktól nem mentes a mai nap. Este már tudni fogjuk, de már most nagyon türelmetlenek vagyunk…

Helyi idő szerint délután kettőkor jelentették be: a választásra jogosultak több mint egyharmada már leadta a voksát. Izrael nem egy korán kelő ország, az idő is zord, amellett sokan azt jósolták, nagy lesz az apátia, nem fognak elmenni az emberek. Ezek a jóslatok – eddig úgy tűnik – nem váltak be: a Központi Választási Bizottság egy órája 34 %-os részvételről beszélt, ami három százalékkal jobb volt a 2006-os délután két órai eredménynél.

Ki hol tette tiszteletét?

A politikusok jó példával jártak elő, Cipi Livni Tel-Avivban, Ramat Hahajal-i otthona mellett szavazott, miután szinte utolsó lélegzetéig kampányolt. Ugyancsak Tel-Avivban élt jogával Ehud Bárák, aki bizakodónak igyekezett tűnni. Olmert – akinek korrupciós ügyei miatt idő előtt ki kellett ezt a választást írni – Jeruzsálemben járult az urna elé, az ott összegyűlt sajtósokkal azonban nem kívánt szót váltani.

Szintén a fővárosban voksolt Bibi Netanjáhu és felesége, Sarah (jobbra), abban a reményben, hogy ma este szinte biztosan pezsgőt bonthatnak. Szűkebb pátriájában, Nokdimban látták szavazni Ávigdor Liebermant, aki sokak szerint a mai nap igazi nagy nyertese lesz; a Sász szellemi vezetője, Ovádja Joszéf és a párt elnöke, Éli Jisáj a jeruzsálemi Kirját Mose negyed egyik szavazóhelyiségében tették együtt tiszteletüket, és kijelentették, hogy a Sászra szavazni áldást jelent. Simon Peresz elnök a fővárosban szavazott, Cháim Oron, a Merec első embere a Láháv kibucban dobta be a borítékját.

Akik nem szavazhatnak

Egészen bizonyos, hogy a szavazásra jogosultaknak legalább az egynyolcada nem vesz részt az eseményen. Külföldön élők egész hadáról van szó; hatszázötvenezer olyan emberről – köztük e sorok írójáról –, akik televízión át vagy az interneten követhetik nyomon az események alakulását, ám abba bele nem szólhatnak. Izrael ugyanis egyike azon kevés nyugati demokráciának, amely nem ismeri el a külhonban tartózkodók választójogát. Aki szavazni akar – annak legalább arra az egy napra haza kell mennie, és ez alól kivételt csak a hivatalosan kiküldöttek képeznek.

Vita folyik arról, helyes-e ez így, és arról is, az intézkedés kinek kedvez. Sokan úgy tartják: azok, akik huzamosabb ideig nem élnek az Országban, és nem vállalják fel annak mindennapos gondjait-bajait, ne is akarjanak beleszólni sokszor sorsdöntő kérdésekbe. Nem így véli Reuvén Rivlin, a Likud képviselője, aki már 1996-ban törvényjavaslatot nyújtott be a külföldön élők bevonására, ami az első olvasatban át is ment, azután nem volt folytatás. Rivlin szerint a pártok azért nem erőltetik a dolgot, mert valamennyien attól rettegnek, hogy ők veszítenének a dologgal. Rivlin viszont azzal érvel: abszurdum, hogy például a Londonban élő filmlegenda, Cháim Topol – vagy, ha így jobban emlékeztek rá, Tevje a Hegedűs a háztetőnből – nem szavazhat, ellenben egy legalább hat hónapja bevándorolt olé minden további nélkül. Ez ellen vethetjük, hogy Cháim Topolnak nyilván nem okozna gondot, ha haza akarna ruccani egy voksolás erejéig. Különösen az idén, hogy az El Al kedvezményesen kínált jegyeket hazaútra a választások idejére.

Kahanista az arab város szavazóbizottsága élén

Az idei választások nagy kérdése az is, hová szavaz az izraeli arabság – és egyáltalán mennyien mennek közülük el (ezzel kapcsolatban is arról szóltak a jóslatok, hogy kevesen). Ha a nacionalisták célja az volt, hogy felrázzák őket, céljukat elérték. A botrány a legnagyobb izraeli városban, Umm el-Fáchemben tört ki, ahová a 12. számú szavazókör szavazóbizottsága elnökének az izraeli telepesmozgalom ismert kahanista figuráját, a sokak szerint szélsőséges tetteiért rendszeresen letartóztatott Báruch Márzelt(jobbra) nevezték ki.

Márzel nem foglalhatta el posztját, mert az izraeli rendőrség a szinte biztosra vehető zavargások megelőzése érdekében kitiltotta Umm el-Fáchemből a kahanista aktivistát. Erre a Nemzeti Egység Márzelhez sokban hasonló nézeteit valló képviselője, Árje Eldád (balra) utazott az arab városba, masszív rendőri kísérettel. A hatóságok mindent megtettek, mégsem tudták elejét venni annak, hogy zavargások robbanjanak ki az inkriminált szavazóhelyiség előtt. Eldád úgy döntött, személye nemkívánatos, ezért rendőrautón távozott. A csőcselék rátámadt a kocsira, így a rendőrség kénytelen volt az indulatokat tevőleges beavatkozással csillapítani.

Panaszok és kifogások

Az Umm el-Fáchemi cirkusztól eltekintve rendben folytak eddig a választások. Délig hatvannyolc panaszt nyújtottak be a Központi Választási Bizottsághoz, de egyik sem tűnt különösebb súlyúnak. A kifogások között volt a Merecé. A liberális párt állítása szerint valakik babráltak a párt szavazócéduláival (lásd a cédulákat jobbra) az egyik jeruzsálemi szavazóhelyiségben: egy szavazójuk észrevette, hogy a cédula hátára odaírták Ávigdor Lieberman nevét. Az így leadott szavazócédula természetesen érvénytelen. A Merec ezután felhívta szavazói figyelmét, de nem sikerült másik összefirkált cédulát találni. A Jiszráél Béitéinu viszont arra panaszkodott, hogy az ő cédulái nem egy szavazókörben kifogytak, míg a Nemzeti Egység állítása szerint az egyik Bné Brák-i szavazóhelyiségben eleve nem is voltak Nemzeti Egység-cédulák. A Kadima szerint az ő cetlijeikkel Ramat Ganban, Áriélben, Nesz Cionán, Ofakimban és Asdodon és Kirját Bialikon manipuláltak, minden bizonnyal elvetemült likudnyikok.

Itt tartunk most, este jövünk vissza az eredményekkel, legyetek itt ti is.

Mázlid van, csuhás

Az izraeli haditengerészet ma elcsípett egy libanoni teherszállítót (a képen), amely hatvan tonna segélyt vitt Gázának. Meg voltak győződve, hogy a szállítmányban, amelyet a libanoni Tripoliban hajóztak be, fegyver is van, ezért a járművet bekísérték az asdodi kikötőbe. Fegyvert nem találtak rajta – de egy régi ismerőst igen. Emlékeztek a Hilarion Capucci névre?

Kedden indult útjára „blokádtörés” szándékával az a teherszállító, amely alapos gyanúba keveredett a dél-izraeli partoknál. Természetesen semmiféle „blokádot” nem kellett megtörni (hogy a gázai palesztinok 1967 óta nem haltak éhen, azt kizárólag Izraelnek köszönhetik), a hecckampányra kitűnő alkalmat adott a hajóút: az al-Dzsadíd és az al-Dzsazíra arab propagandaadók stábjai természetesen ott voltak a togói zászló alatt hajózó Táli fedélzetén.

Ahol összesen tizennyolc embert találtak. A blokádtörők doyenje a nyolcvanhat éves görög katolikus pap, Hilarion Capucci érsek volt.

Vannak szavak, nevek, amelyek képesek egy szempillantás alatt évtizedekkel ezelőtti időpontba visszarepíteni az embert. Számomra ilyen volt e rég nem hallott név. 1974-et írtunk, tíz és fél éves voltam, és egyáltalán nem foglalkoztam a közel-keleti helyzettel, nem is értettem az egészet; a magyar médiumokban – zömében zsidó újságírók által – kizárólag negatív összefüggésben emlegetett Izraelt nem azonosítottam a Képes Bibliában szereplő országgal, amit Jugoszláviából, a Vajdaságból kellett hozatni, mert Magyarországon a rezsim nem engedélyezte a kiadását. Fogalmam se volt róla tehát, miért emlegeti menetrendszerűen ezt az embert Chrudinák Alajos, akinek Panorámája a legnézettebb műsorok között volt akkoriban. Abban az évben jártam először külföldön, nyugat-európai körúton. Bécs, Velence, Firenze, Róma, Nápoly, Dubrovnik foglalkoztatott, meg a Giuseppe Tintoretto nevű hajó, amelyen egy meleg és szeles júliusi éjszakán átkeltem az Adrián. Talán annyi jött le a hírverésből, hogy Capucci érseket holmi szentként emlegeti az egyébként szigorúan ateista és antiklerikális, macilaci-főiskolát végzett bagázs.

A szíriai Capucci akkor, idestova harmincöt éve, még ereje teljében lévő férfiú volt, a palesztin ügy harcos képviselője – következésképp a Szovjet és annak bolsevista csatlósállamai nagy kedvence a csuhája ellenére is. Jeruzsálem érsekeként szolgált, miután a város izraeli felszabadítása lehetővé tette a szabad vallásgyakorlást a Szent Városban valamennyi felekezet számára. (Korábban a zsidók ki voltak onnét tiltva, a keresztények pedig csak megszorításokkal gyakorolhatták vallásukat.) Az érsek diplomáciai útlevéllel rendelkezett, és ezt a mentességet arra használta ki, hogy fegyvert csempésszen palesztin terrorszervezetek számára.

Az érsek alighanem arra számított, hogy csuhája megvédi a retorziótól, ha diplomáciai státusza netán csődöt mondana, és nem tévedett sokat. Lebukása után az izraeliek a nemzetközi kommunista-terrorista üvöltőkórussal mit sem törődve, annak rendje és módja szerint a vádlottak padjára ültették. Minden háborúban álló országban sommás tárgyalás után, negyvennyolc órán belül felakasztották vagy tarkón lőtték volna: a zsidó államban megúszta tizenkét évvel, abból is csak hármat ült le, és azt a hármat is házi őrizetben. A Vatikán közbenjárt érte, így aztán úgy döntöttek, nem etetik tovább az izraeli adófizetők pénzén.

Ha a börtönnek az elkövető megjavítása a célja (én ezt mindig is szkeptikusan fogadtam), akkor Capucci érsek nem ült eleget. Miután elengedték és kitoloncolták az országból, természetesen a palesztin „ellenállás” héroszává emelkedett, több iszlamista rezsimben bélyeget adtak ki arcképével (szíriait és irakit találtam, de Szudánban is így tisztelegtek a fegyvercsempész csuhás előtt).

Az üggyel persze pompásan lehetett hergelni a világ közvéleményének hülyébbik részét: a zsidók letartóztattak egy papot! Börtönbe vetették Isten szolgáját! Erről mindenki szabadon asszociálhatott a Krisztus-gyilkosságra. Az, hogy Capucci valamit csinált, épp úgy elsikkadt, ahogyan a napokban az a hír, hogy kiderült: Izrael nem is lőtte szét Gázában az ENSZ-iskolát, mese volt az egész.

A bélyegeken láthatjátok a térképet és azt, miként képzelik el az iszlám világban a zsidó állam jövőjét. Ez a hozzáállás máig nem változott.

Capucci csuhás (a képen középütt, máltai lovagok társaságában) ki tudja, mi mindent felejtett, tanulni viszont bizonyosan nem tanult semmit: ugyanott tart, mint ahol tartott 1974-ben, csak az akkori pártfogoltjai cserélődtek ki a sokkal embertelenebb és gyilkosabb síita Hamaszra. Hatalmas mázlija van, hogy nyolcvanhat éves, az ügye feltehetően elévült, mert máskülönben esetleg le kéne ülni, amit annak idején a büntetéséből elengedtek.

Izrael-Magyarország: interaktív netközvetítés

A választások után egy nappal, szerda este lesz Ramat Ganban az Izrael-Magyarország barátságos mérkőzés. Aki az Indexen szokta nézni a percről percre történő írásos közvetítéseket, az nagyjából tudja, miről van szó. Ilyesmire készülünk mi is, azzal a különbséggel, hogy a kommentjeitek is a főcikkbe fognak bekerülni - már ha normális hozzászólásról van szó, és nem gázkamrázásról meg auschwitzozásról. Nem csak a futballhoz értők kommentelhetnek természetesen, hiszen én sem értek hozzá, hanem mindenki, aki akar és akinek van szerda este ideje ilyesmire. Aki névtelenül akar írni, természetesen lehet, de sírva könyörgöm, bökjetek már oda valami fantom-aláírást, hogy Csókol anyád Boris, vagy Onániai Vilmos, vagy ilyeneket. Egyébként itt a nagy alkalom arra is, hogy mindenki megvallja, kinek drukkol... :-) Na, hajrá. Csak keményen, mint a Rolling Stones!

Apokalipszis és az oroszok / Könyvkritika / Joel C. Rosenberg: Epicentrum. A világ jövője a Közel-Keleten dől el

Többen is hivatkoztak az Olvtársak közül a könyvre, mondván, érdemes elolvasni: Ezékiél jövendöléseit fordítja le napjaink aktuálpolitikájának nyelvére. Bementem a Dob utca sarkán az Alexandrába, keresgéltem egy darabig az ezotériában, nem találtam, segítséget kértem. Nézegette a munkatárs a számítógépet, majd megkérdezte, nem lehetséges-e, hogy a politikai művek közt kell keresni. Kissé meglepődtem, de azt mondtam, végül is akár ott is lehet. Ott volt.

Félreértés ne legyen, én az ezoterikába tettem volna, de ez magánügy; lássuk a könyvet.

A könyv úgy került szóba, hogy hoztam a hírt a nagy gázmező-leletről, mire Timsó így reagált: „Ez csak a kezdet. Nem tudjátok, hogy próféciák vannak arra, hogy Izraelben irtó sok olajat is fognak találni, vagy valami hasonlót, de valami nagyon értékeset ezekben az időkben? (…) A prófécia további részében Oroszország Iránnal és még pár iszlám hatalommal együtt lerohanja Izraelt, valószínűleg a gázért/olajért, miközben Európa és sajnos Amerika sem csinál semmit, viszont Isten saját kezűleg védi meg Izraelt, valamiféle természeti csapásokkal, jégesővel, földrengéssel, a végén pedig egymás ellen fordulnak az ellenségei és egymást öldöklik.” Ezután ajánlotta Timsó és egy név nélküli hozzászóló a Rosenberg-könyvet.

Elöljáróban mindenképp le kell szögeznünk, hogy Rosenberg nem zsidó, édesapja az, ő maga evangéliumi keresztény szellemben nevelkedett, Jézust hiszi Messiásnak és az ő második eljövetelére számít. Amivel nincs is semmi probléma, azzal viszont – zsidó szemszögből – van, ha valaki számítgatja a Messiás eljövetelét, amit a júdaizmus nagyon szigorúan tilt.

A közel-keleti helyzetet, sőt több izraeli vezetőt jól ismerő Rosenberg több bestsellert írt, amelyek főként azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy regényes cselekményük többé-kevésbé az életben is bekövetkezett. A szerző, aki mellesleg illetlenül sokat fecseg a könyv elején a többi könyvéről, ezt azzal magyarázza, hogy a próféciákat követte. Ezt tette akkor is, amikor épp az Amerika elleni támadásról írt könyvet, amit még be sem fejezett, és már le is döntötték a World Trade Center Ikertornyait. Ennyit a mű első harmadáról, ugorgyunk.

A könyv a hetvenedik oldal körül kezd érdekessé válni, amikor Ezékiél könyvének elemzése nyomán következtetéseket von le. Mielőtt ítéletet alkottam volna, bátorkodtam átrágni magam a próféta vonatkozó sorain, és én is levontam a magam – egyetlen – következtetését. Ezékiél mindenképp látott valamit, amit nem volt képes visszaadni. Mindenképpen olyasmit látott, ami a leírás alapján apokaliptikusnak tűnik, és nagy valószínűséggel háborús esemény; egyszerűen nem állt rendelkezésére a fogalomkészlet, amivel a látottakat leírhatta volna. Ezékiél az évezredeken át is érezhető megindultsággal veti papírra a szavait, némely mondatát több alkalommal megismételve, izgalmában néhol szinte összefüggéstelenül kiáltozva. Kizárt dolognak tartom, hogy mindez légből kapott lett volna. Aki ebben kételkedik, nézzen utána, a prófécia mindjárt ezzel kezdődik. Valami ezzel az emberrel történt, az bizonyos.

A Rosenberg-könyv ennél sokkal tovább megy, arra tesz kísérletet, hogy Ezékiél alapján felvázolja a közeljövőt, különös tekintettel Izrael és a térség, valamint Oroszország további sorsára. Szerinte a prófécia forgatókönyv, aminek alapelemei:

a) Izrael soha nem látott békében és biztonságban fog élni egy átmeneti periódusban, természeti kincsek soha nem látott garmadájának felfedezése következtében;
b) A zsidó államot Európa, sőt az Egyesült Államok is a sorsára hagyja, miközben Oroszország több környező arab állammal szövetkezik, és arra készül, hogy a kincsek miatt egyszer s mindenkorra megsemmisítse Izraelt, a készleteket pedig tőle elvegye;
c) Ezt nagy valószínűséggel nem Putyin elnök, hanem a félőrült Vlagyimir Zsirinovszkij vezényletével hajtják végre;
d) Az összeesküvés sikertelen, mert egy – jelenleg pontosan le nem írható – isteni közbeavatkozás nyomán a zsidóellenes koalíció csúfos kudarcot vall.

(Miután a szerző evangéliumi keresztény, több más következtetést is levon, ezek azonban nem annyira műve szorosan vett tárgyköréhez, mint inkább személyes vallási meggyőződéséhez kapcsolódnak.)

A Haifa és Ciprus közti tekintélyes gázmező felfedezésével akár részben ki is pipálhatjuk az a) pontot, főleg, ha lesz folytatás. De miért épp Oroszországnak fájna a foga az izraeli gázkészletekre? A mostani lelet a picur országnak őrült nagy fogás, míg az ázsiai dromedárnak legfeljebb bolhaköpet. Utánanéztem az adatoknak, és kiderült, hogy a Gazpromnak akkora kiaknázatlan gázmezője van, hogy az leírhatatlan. Aztán egy kicsit jobban utánanéztem, és az is kiderült, hogy Murmanszk környékén van valahol, elég nehezen kitermelhető, a logisztika megoldása pedig bődületes beruházásokat igényel. Akkorákat, hogy az még a Gazpromnak is sok. Kerestek is hozzá partnereket, de több olajcég is jelezte, hogy reménytelennek tartja az esetet. A Gazprom úgy döntött, hogy akkor egyedül fogja majd kiaknázni.

Oké, a murmanszki gáz egyelőre talonban van – de bármekkora leletek lesznek is Izraelben, akkor is abszurdnak tűnik, hogy Oroszország megtámadja Izraelt. Vagy nem is annyira?

Vagy nem is annyira. A Rosenberg-könyv ugyebár azt állítja, hogy további hatalmas energiahordozó-tartalékokat találnak a Szentföldön, akkorákat, amikért esetleg megéri háborúzni. Oroszország köztudomásúlag akkor tudott felmutatni komolyabb gazdasági fejlődést – illetőleg akkor volt képes gazdaságának hanyatlását lassítani –, amikor felfelé ment az olaj ára, és ebből az orosz gazdaság profitálni volt képes. Valós gazdasági teljesítmény az utóbbi esztendők fényesen csillogó adatai mögött sem áll, csakis és kizárólag az olaj árának emelkedése. Oroszországnak – miközben ő maga vaskézzel fojtja el saját muzulmánjainak őrjöngését, nem riadva vissza attól sem, hogy Csecsenföldet és annak népét gyakorlatilag felszámolja – érdeke a közel-keleti feszültség és a világterrorizmus mindenáron való fenntartása, mert a Nyugat zavartalan fejlődés közben, és ez a történelem folyamán több alkalommal bebizonyosodott, egyszerűen állva hagyja. Az orosz medve békében és nyugalomban – versenyképtelen. Ez az első fontos szempont, amit figyelembe kell vennünk.

A második az energiahordozók ára. Amennyiben a zsidó államban csakugyan hatalmas olaj- és/vagy gázkészletekre találnak, esetleg akkorákra, amelyek meghaladják az eddig ismerteket, azonnaliak a következmények: az energiahordozók ára rövid időn belül csökken, az iszlamista olajtermelő országok fontossága leértékelődik és a középkorba való visszazuhanásuk vészes közelségbe kerül. Az orosz gazdaság teljesítménye azonnali stagnálásba vagy csökkenésbe kezd. Érthető módon ez a kilátás sem az iszlám, sem az oroszok számára nem különösebben vonzó; őszintén szólva én a helyükben megpróbálnám elejét venni annak, mert ami eddig történt, az is ciki – hatvan év alatt nem sikerült megsemmisíteni a zsidó államot, pedig de sok pénzt fektettek ebbe a közös vállalkozásba! –, és ha most a zsidók még olaj-nagyhatalom is lesznek, mi meg megyünk a levesbe, az több annál, amit el lehetne viselni.

A harmadik fontos szempont – energiahordozóktól függetlenül – az oroszok alapvető terjeszkedési szenvedélye. A birodalmi szemlélet egyáltalán nem csak a vezetésben, de az emberekben is él. Izraeli orosztól volt szerencsém hallani, hogy ő egyáltalán nem érzi Tel-Avivban idegenben magát, az egész neki olyan, mintha a Szovjetunió egyik déli tagköztársaságába utazott volna. Számos izraeli orosz zavartalanul vodkázik november hetedikén és nosztalgiával emlékezik meg a „Szajuzról”. Az oroszok nem szeretnek kicsik lenni. Maga Putyin a huszadik század legnagyobb áldását – a Szovjetunió összeomlását – a század legnagyobb tragédiájának nevezte. Ehhez járul a tény, hogy az oroszok Nagy Péter óta rögeszmésen ki akarnak jutni a déli, meleg tengerekre (ahol véleményem szerint semmi keresnivalójuk; milyen ocsmányos volna már pálmafák alatt ruszki katonacsizmát látni, he?), és ennek érdekében sorozatban indítják vagy indíttatják a háborúkat. A második világháború végén csak nagy nehezen lehetett őket kiseprűzni Iránból. A második világháború után Sztálin igent mondott Izraelre, abban a reményben, hogy a zsidó állam majd az orosz birodalmi törekvések kiszolgálója és a bolsevizmus kapcarongya lesz; tévedését felismerve késedelem nélkül nekilátott a szovjet Holokauszt megszervezésének, aminek több áldozata lett volna, mint a náciknak – szerencsére a postarablót elvitték az agydaganatai; azt mondják, amit a boncolóorvosok a koponyájában találtak, már nem is emlékeztetett emberi agyra.

Moszkva 1967-ben, de különösen 1973-ban arra épített, hogy a legkorszerűbb szovjet fegyverekkel ellátott arab hadseregek egyszer és mindenkorra letörlik Izraelt a térképről, és amikor csicskásai csúfos kudarcot szenvedtek, az bizony az ő veresége volt. Megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, ingerültté vált és fenyegetőzött az óriás, amelynek túlélését részben az 1973-as olajárrobbanás biztosította. Egyiptomnak – illetve Anvar Szadatnak – volt annyi esze, hogy kihátráljon ebből a zsákutcából, Szíria viszont benne maradt, és a vörös ateista birodalom addig tömte ebbe az országba a dollármilliárdokat, amíg Mihail Gorbacsov ki nem rúgta a reagani Amerika által agyonfegyverkezett kommunizmus alól a sámlit, és a Gonosz Birodalma össze nem omlott.

Vidám időszak következett ezután egy kedélyes vodkásbutykossal, Borisz Jelcinnel az élen; nem tehetek róla, de én azt az Oroszországot, a hanyatlót kedveltem, mert az senkire nem jelentett fenyegetést. Ám jött egy nyugodt tekintetű, intelligens KGB-s, és azóta Oroszország újra fenyegetést jelent (mint láttuk, elég, ha egy csinovnyik teker egyet a csapon, és fél Európa megfagy). Nyájas mosolyaik, korrekt tekintetük és baráti ölelgetéseik mélyén mindig ott lappang valami iszonyú, jeges fenyegetés. Az oroszok és az irániak évek óta, makacsul kerülgetik egymást. Közös történelmük csak negatívum, így nem nagyon van mire építeni, mégis folyik az etyepetye, mert közös jövőben reménykednek.

Eddig az én gondolataim, amelyek nagyjából megegyeznek a Rosenberg-könyvben olvashatókkal. Nem ismételném el, ő mivel támasztja alá a maga mondókáját, felidézem viszont a könyv véleményem szerint két legmegdöbbentőbb részét, ami nekem, megvallom őszintén, mondott újdonságot.

Az egyik újdonság az volt, hogy az izraeliek az 1982-es libanoni hadjárat alatt hatalmas bunkerrendszert fedeztek fel Libanonban, ami tömve volt a pisztolytól a harckocsikig annyi fegyverrel, hogy abból hat hadosztályt lehetett volna felfegyverezni. Zsírúj szovjet hadfelszerelés volt, és arra az időre tárolták, amikor majd szovjet katonák érkeznek Libanonba.

A másik részt inkább idézném. Előzmény: a szerző és édesapja Moszkvában leülnek beszélgetni Zsirinovszkij egyik főemberével, Alekszej Mitrofanovval (balra), aki többek közt ezeket mondja:

– Zsirinovszkij olyan akar lenni, mint Sztálin (…) Hatalmat akar, és azt, hogy Oroszország újra az első helyen álljon a világban.
– Van esélye arra, hogy Putyin utódja legyen?
– Úgy gondolom, hogy igen (…) 2012-ben (…) Zsirinovszkij lesz Oroszország új elnöke. Hatvanhat éves lesz ekkor. Húsz éve lesz már a politikában. Az emberek ismerik, megszokják a nevét, elfogadják azt a márkát, amelyet ő képvisel (…) Ezenkívül Zsirinovszkij addigra nagyon csendes lesz. Sokat változik. (…) A stílusa és a nézetei is. Tapasztalatot gyűjt… Ő az az ember, akire Oroszországnak szüksége van.
– Mit tenne elnökként, mondjuk a külpolitikában?
– Koalíciót építene. (…) Oroszországnak négy államot kell ellenőriznie ahhoz, hogy a határai mentén nyugalom legyen: Afganisztánt, Iránt, Irakot és Pakisztánt. (…) És Törökországot.

[Közbevetőleg: olvassátok el Zsirinovszkij - a képen - kb. tíz éve magyarul is megjelent könyvét; abban a politikus Iránt és Törökországot be akarja olvasztani a birodalmába.]

– Miért ezeket?
– Zsirinovszkij a Bizánci Birodalmat akarja újjáépíteni – mondta magától értetődő hangon.
Csak néztem rá, miközben megpróbáltam feldolgozni mindazt, amit hallottam, és rájönni arra, hogy miért beszél ilyen nyíltan pártja célkitűzéseiről. A Bizánci Birodalom? – gondoltam. – Az sokkal nagyobb területet jelent, mint ez az öt ország. Ide tartozik Szíria, Libanon, Jordánia, Egyiptom… és Izrael is.*

Rosenberg tovább boncolgatja ezt a dolgot, akit érdekel, vegye meg a jó ár-értékarányt tükröző 1850 forintért. Idézzük fel, amit Bizáncról tanultunk anno. Bizánc ugyebár nem más volt, mint a Kelet-Római Birodalom, amely úgy ezer évvel élte túl a Nyugat-Római Birodalmat. Évszázadokon át birkózott az iszlámmal és az ázsiai barbárokkal, majd megbukott. Restaurálásának gondolata lázálom, de nem volt-e lázálom Hitler valamennyi elképzelése, vagy Mussolinié, aki az egész Római Birodalmat, úgy, ahogyan volt, helyre akarta állítani? A Bizánci Birodalom 1453. évi bukását követően az ortodox kereszténység központja Moszkva lett. Charles A. Coulombe írja a Krisztus helytartói című művében:

1453. május 29-én a török betört Konstantinápoly falai mögé. A császár csapatai élén esett el a Szent Romanus kapunál folytatott harcokban. Mindazokat, akik a Hagia Sophiában kerestek menedéket, lemészárolták, s Jusztiniánusz hatalmas templomát mecsetté alakították át. (…) Mohamed ezután II. Gennadiosz pátriárkát, a kléruson belüli pápa-ellenes párt vezéralakját jelölte ki új pátriárkának. Gennadiosz, akit kimondottan arra szemeltek ki, hogy véget vessen az uniónak, ironikus módon Aquinói Szent Tamás filozófiai tanítványa volt – noha mesterétől eltért abban, hogy visszautasította a pápai primátust, s elfogadta a szeplőtelen fogantatás koncepcióját. (…) Boldog Konstantin lánya a messzi Oroszországba ment feleségül, a Moszkvai Nagyfejedelemség urához, s hozományként magával vitte a császári trónt. A Nagyfejedelemség uralkodói ettől kezdve nevezték magukat cárnak, azaz császárnak, használták a kétfejű sast címerként, valamint funkcionáltak a keleti ortodoxia egyházfőjeként. „Róma – nyilatkoztatták ki – a barbároké lett, Konstantinápoly, az új Róma pedig a töröké. Moszkva azonban a harmadik Róma, negyedik pedig nem lesz!” (S ez lett az orosz udvar legfőbb vezérelve egészen 1917-ig, a monarchia bukásáig.)

Nos, akár azt mondhatjuk: Ezékiél könyve sem igazán kell ahhoz, hogy az orosz terjeszkedési törekvéseket megjósoljuk. Rosenberg könyve gondolatébresztő – legalábbis bennem ezeket a gondolatokat ébresztette.

Találós kérdés: mit jelképez az orosz sas két feje?

* Morvay Péter fordítása

Február 11: Izrael-Magyarország

Egy gyorsposzt így szombat bejövetele előtt: náciék már csinálják az arénát, hogy a magyar csapat ne utazzon Izraelbe játszani, merthogy kva-kvarak-kva. Remélem, nem lesz foganatja, és a meccs annak rendje-módja szerint lezajlik; arra is kíváncsi leszek, hogy a futballhuligánoknak mekkora pofájuk lesz a Ramat Gan-i stadionban (jobbra a képen), egyáltalán: hányan merik kikísérni a csapatot. A meccset a Sport1 közvetíti élőben délután fél hattól, aztán késő este a Sport2 megismétli azok kedvéért, akik nem értek haza idejében. Mostantól még egy szavazólapot találtok lejjebb, lehet tippelni az eredményre. Gut sábesz, sáb'sálom mindenkinek. Szavazzatok majd.

Még tizenegyet kell aludni az izraeli választásokig

Továbbra is puha a kampány, bár az arab pártok hallatják hangjukat. A felmérési eredmények változatlanok, Mitchell mosolydiplomáciája egyelőre nem érte el a Gázai-övezet blokádjának megszüntetését, ahonnan – és ez már nem választási hír, ellenben a hét vicce simán lehetne – a palesztinok ki akarják tiltatni a szerintük Izrael iránt elfogult BBC-t. Eközben a barátságtalan spanyol lépések közfelháborodást okoznak a zsidó államban.

Évek, évtizedek óta csak részben képes vinni az izraeli arabság szavazatait két, Izrael Állammal szemben egyre ellenségesebb párt, a korábban itt bemutatott Raam-Taal és a Bálád, aminek magyarázata az, hogy az izraeli arabság tekintélyes része – jól felfogott érdekében – cionista pártokra szavaz. A hazaáruló hozzáállása miatt az indulástól kis híján eltiltott két arab párt jelenleg hisztérikus, kardcsörtető magatartással igyekszik a hazafiasnak vélt érzelmekre apellálni és elérni, hogy az előrejelzések szerinti ötnél több képviselőt küldhessenek a Kneszetbe.

Hány arab lesz a Kneszetben?

Csütörtök reggel negyven külföldi diplomatával közös fórumon találkoztak Tel-Avivban a két arab párt képviselői, akik azt hangoztatták hallgatóságuk előtt, hogy „február tizedike a cionista pártok feletti bosszú napja lesz”. A statisztika ezt nem igazolja, a Rosner 3+2-re méri őket, a Mááriv négy mandátumot ad a Raam-Talnak, semmit viszont a Báládnak. A TV2 felmérése szerint összesen hat képviselőjük lesz, a Globes gazdasági napilap olvasói szerint viszont egy se jut be. (Ez jól jellemzi, melyik felmérő milyen kört ér el. A TV2 igencsak nézett csatorna az izraeli arabság körében, a körükben megkérdezettek között szép számmal vannak arabok – ezzel szemben a Globest csak elvétve olvassa egy-két arab üzletember.)

Az arabság körében már nagyon régóta a távolmaradók pártja a legnépszerűbb: ezt a réteget akarják Ahmed Tibiék (jobbra) a harcias retorikával megszólítani. 2006-ban az arabok 56 százaléka élt a demokratikus választáshoz való jogával (amely paradox módon egyetlen arab államban sem adatik meg az ott élőknek), most pedig úgy mérik, jó, ha a fele elmegy. Ugyanakkor – és ezen nem is lehet az Öntött Ólom után csodálkozni – egyre csökken a cionista pártokra leadott arab szavazatok száma.

Mit vétett a BBC a palesztinok ellen?

Az elmebaj a józan észnél most már egyértelműen sokkal fontosabb szerepet játszik az eddig sem realitásáról híres palesztin-arab közgondolkodásban, mint azt ékesen bizonyítja a legújabb kezdeményezés. Nem elég reménytelen a helyzeted? Tedd még inkább azzá. Kevés az olyan barátod, aki számít? Rúgj beléjük, hátha még kevesebben lesznek.

Az Erec Jiszráél-i tettleges ellenségeskedés 1920-ban kezdődött az ottani zsidóság elleni arab pogromokkal, tehát közel kilencven éve. Ebben a kilenc évtizedben nehezen lehetett volna felmutatni olyan médiumot, amely elfogultabb lett volna az arabság, a hatvanas évek vége és a palesztin nép feltalálása óta pedig e feltalált nép iránt, mint a British Broadcasting Corporation, amelynek antiszemitizmusa a hetvenes években szép lassan komplett Nyugat-ellenességgé fajzott, a Falkland-háború idején pedig tájékoztatáspolitikájuk erkölcsi mélypontra süllyedt, amikor – Margaret Thatcher kimondott tiltakozása ellenére – nem voltak hajlandók azt mondani az argentinokkal folytatott háború idején, hogy „csapataink”, hanem csak azt: „a brit csapatok”.

Ami a palesztinokat illeti, a BBC évtizedek óta félretájékoztat, torzít, megsérti az audietur et altera pars elvét, gátlástalanul tényként állít be palesztin állításokat, valamint szemérmetlenül hazudik, riporterei az izraeli válaszadóba belefojtják a szót, a terrorista előtt mikrofonállványként funkcionálnak, és még arra sem ügyelnek, hogy legalább arcukon ne jelenjen meg undorral kevert gyűlölet, ha a zsidó államról beszélnek. Magyarán megmondva: benyalnak a terrorista entitásnak a meleg szarig.

Ehhez képest vezető palesztin értelmiségiek (igen, kérem, léteznek ilyenek, a palesztinok a legképzettebb arab nép, na kinek a pénzén? Hát nem az ENSZ-én) bojkottra szólítanak fel, valamint arra, hogy a Hamasz tiltsa ki a BBC-t a Gázai-övezetből, mert az angol állami adó az izraeliek barátja.

A sulykot azért vetették el ennyire a palesztinok, mert a BBC, amelyet rengeteg kritika ért az utolsó évekbeli visszataszító tevékenysége miatt, nem volt hajlandó leadni egy fizetett hirdetést, amely jótékonykodásra szólította volna fel a nézőket az Öntött Ólom hadművelet „polgári áldozatainak” (mint tudjuk, csak ilyen volt) megsegítésére. A palesztinok persze nem mérték azt fel, hogy mindennek van határa, és nem tették mérlegre azt, amit a BBC eddig művelt; abba sem gondoltak bele, micsoda kárt okozott ez a brit adófizetők pénzén üzemeltetett intézmény ellenfelüknek. Az „árulás” legelső jelére hisztérikusan reagáltak, ami kiválóan jellemzi gondolkodásmódjukat, a mérlegelési képesség totális hiányát.

Mintegy kétszázan írták alá a petíciót, ami egyébként a Hamasz kormányának kezdeményezése: értelmiségiek, újságírók, emberjogi aktivisták (szép kis emberjogi aktivista lehet, aki terrorszervezettel fúj egy követ), arra szólítva fel, hogy a BBC (amelynek a múltkoriban elrabolt egyik embere, Alan Johnston [balra] szabadon engedése után még köszönetet is mondott a Hamasz vezetőségének!) minden munkatársát rúgják ki az Övezetből. Csütörtökön Gázavárosban demonstrációt is tartottak az ügy érdekében, és azt hangoztatták, „az izraeli háború áldozatainak cipőivel” kergetik ki a BBC jelenleg három ott tartózkodó tudósítóját. (A cipő – mint Bush meghajigálása óta tudjuk – a legújabb arab csodafegyver, ki ne felejtsék majd a műveikből a jövő polkorrekt történészei, amikor arról kell írni, milyen technológiai előrehaladás tanúja volt a huszonegyedik század hajnalán az iszlamista-arab hadiipar.) Voltak szlogenek a tüntetésen, amelyek már egyenesen azzal gyanúsították a BBC-t, hogy bűnrészes (!) az „izraeli háborús bűnökben”.

Erre mondják, hogy ehhez pofa kell. Vagy inkább mélységes ostobaság?

A spanyol jogrend gyalázata

El nem hanyagolható vastagságú arcbőrről tesz tanúbizonyságot a spanyol „igazságszolgáltatás” is, amikor arra tesz kísérletet, hogy izraeli vezetők ellen „büntetőeljárást” indítson. Mégpedig nem a mostani események, hanem egy 2002-es likvidálás miatt, amikor rakétákkal végeztek a Hamasz egyik tömeggyilkosával, és az akció során sajnálatos módon több civil is életét veszítette (a terrorszervezet már akkoriban is nagy hangsúlyt fektetett a polgári személyek mögé bújás technikájára, amit azóta tökélyre fejlesztett).

A besározott izraeliek a következők: Dán Cháluc, a légierő akkori parancsnoka, Binjamin Ben Eliézer akkori védelmi miniszter, Mose Jáálon tábornok, a Likud jelenlegi képviselőjelöltje, akkor vezérkari főnök, Doron Álmog, a déli katonai körzet akkori parancsnoka, Giora Eiland, a Nemzetbiztonsági Tanács akkori vezetője; Mike Herzog, a védelmi miniszter katonai ügyekben illetékes titkára, valamint Ávi Dichter közbiztonsági miniszter, aki 2002-ben a Sábákot – a belső elhárítást – vezette.

És álljon itt annak a spanyol vérbírónak a neve, akinek volt képe a fentiek ellen nemzetközi elfogatóparancsot kiadni: Fernando Andreunak hívják, és egy nap kiderül, mennyi pénzt kapott ezért az egészért (ha nem kapott, az még rosszabb).

Legyinthetnénk persze erre az egész hülyeségre, mondván, kit érdekel a dolog, meg hát fordítva is működik – nem is értem, Izrael miért nem ad ki nemzetközi elfogatóparancsot mindenféle koholmány alapján Andreu és társai ellen. (Képzeljék el Morvai Krisztina fejét, amint mondjuk üzletszerű kéjelgés miatt őrizetbe veszik a brüsszeli repülőtéren.) De nem szabad legyinteni, mert a dolog nem új, és volt már rá példa, hogy működött. Emlékezzünk Augusto Pinochetre, akit ugyancsak spanyol elfogatóparancsra tartóztattak le – egy londoni kórházban, ahol hetvenegy évesen, halálosan betegen, gyógykezelésen tartózkodott. Nem lehet félvállról venni ezeket a dolgokat, a visszacsapás intézménye pedig azért nem tanácsos, mert ezeket a „jogi” eljárásokat a nemzetközi iszlám kezdeményezi, éspedig pontosan azzal a céllal, hogy Izraelt, ha lehet, még jobban összeugrassza a szabad euroatlanti világ többi országával.

Két okból választották Spanyolországot, amely olyan kiválóságokat adott az emberiségnek, mint például Torquemada. Az egyik az, hogy ez az állam, amely ugyebár híres arról, milyen kényes volt az emberi jogok terén gyarmatosító tevékenysége folyamán (dehogyis irtottak ki milliószám embereket és pusztították el civilizációk tucatjait), jogot vindikál magának arra, hogy a hetedik nagyhatalom önérzetével törvényt üljön bárki felett, függetlenül attól, ki vádol kit és mivel. A másik ok az, hogy Spanyolország ma Európa legantiszemitább országa, sőt, ha az iszlám világtól eltekintünk, alighanem az egész világon a legantiszemitább: a zsidóutálók száma több felmérés szerint 50 százalékon felül van, és ez még a román, sőt a lengyel arányoknál is rosszabb.

Spanyolországban voltak egyedül olyan tüntetések az Öntött Ólom ellen, ahol nem a helyi iszlamisták és barátnőik voltak többségben. Spanyolországban a követségi munkatársakon kívül gyakorlatilag nem tartózkodik zsidó: az 1400-as évek végén valamennyiüket kitiltották. A kitiltó törvény 1994-ig életben volt. Akkor hatályon kívül helyezték ugyan, de a zsidóság érthető módon ódzkodik attól, hogy huzamosabb ideig tartózkodjon ebben a gyarmatbirodalma elveszítése és az angolszász hatalmaktól folyamatosan elszenvedett vereségek miatt állandó kisebbrendűségi érzéssel küszködő országban, amely szívesen tetszeleg valamiféle regionális hatalom szerepkörében, ám a nemzetközi terror első komolyabb megnyilvánulására szövetségeseit cserben hagyva, fülét-farkát behúzó girhes kutya gyanánt iszkolt kifelé Irakból.

Sajtóreggeli

Tanmese, de megtörtént; öregektől hallottam kint.

Izraelt hőskorában, és még azután is nagyon sokáig, a hetvenes évek végéig a mai Munkapárt különféle változatai kormányozták. Természetesen demokratikusan választották őket meg, de valahogy mindig ők nyertek, a közéletben pedig – azt mondják legalábbis a vátikok, a régi izraeliek – szinte egyáltalán nem lehetett boldogulni a párttagkönyv nélkül, az államigazgatás nagy része a gyakorlatban pitkák, jiddis nyelven sajtpapírra firkantott utasítások segítségével történt.

Erre a korszakra Ben Gurion és Golda Méir (jobbra) nyomták rá bélyegüket nagyon erőteljesen. Azt hiszem, mind a ketten zsenik voltak, legalábbis a már életükben lábra kelt legendák erre engednek következtetni.

Újságírókörökben nem legenda, hanem híres intézmény volt Golda Méir sajtóreggelije. Golda bizonyos időszakonként összehívta a vezető napilapok és a rádió munkatársait kötetlen beszélgetésre. Ezek közt túlsúlyban voltak a kormánypártiak – de a kormánypárti újságírókra se volt jellemző, hogy a disznóságokat a szőnyeg alá seperje, már csak azért se, mert az ellenzék akkor úgyis megírta. Magyarán: sajtószabadság volt. Amit kellett tudni kezelni.

Golda zseniális elképzelése az volt, hogy a reggeli egy pontján halálosan komoly arccal körülnézett, és azt mondta: „Fiúk, innentől kezdve amit mondok, csak nektek szól; azért mondom el, mert ti olyan fontos pozícióban vagytok, hogy nem maradhattok tájékoztatás nélkül.” És elkezdte sorolni mindazt, aminek a napvilágra kerülését ő vagy a párt nem akarta, hat-nyolc ember előtt. Őszintén és kimerítően. Lehet, hogy ezek később kipattantak volna, de az is lehet, hogy nem.

Izraelben nem próbálták korbáccsal kikényszeríteni a vonalas írást, hanem ilyen finom trükkökkel próbálták megregulázni az újságírókat, akik természetesen rettentő büszkék voltak arra, hogy a „kiválasztottak” közé tartoznak, a sajtóreggeli után, munkahelyükön titokzatos pofát vágtak és nagyokat bólogattak, de egy szót sem lehetett belőlük kihúzni.

Ez a bájos rendszer persze nem működött örökké, egészen addig tartott, amíg valamelyik vezető zsurnaliszta udvariasan el nem hárította a sajtóreggelire szóló meghívást, és amikor az ok felől tudakozódtak, kereken megmondta: elege van abból, hogy köti a gentlemanlike, már ott tart, hogy semmiről sem lehet írni; ha ez az ára a Golda sajtóreggelijein való részvételnek, nos, ő akkor már inkább marad informálatlan, azt viszont, amit a saját erejéből megtud, igenis meg fogja írni.

Tizenhárom nap van hátra a választásokig / Bibi és Feiglin az egységről

Egybehangzó vélemények szerint nem volt még ennyire unalmas és színvonaltalan izraeli választási kampány. A régi szép időkben a plakátolók még lőtték is egymást egy-egy jobb felületért; ma leginkább enervált szócsata folyik, mintha a baloldal tudomásul vette volna Binjamin Netanjáhu miniszterelnökségét. A monotóniában viszont talán jobban meghalljuk a józan hangot.

Ezt támasztja alá, hogy Bibi már nem is az ellenféllel van elfoglalva, hanem a saját oldalával. A minap Mose Jáálont uszította rá Liebermanra, most pedig az erők széttöredezésével riogatja mindazokat, akiknek esetleg ő nem lenne elég jobboldali.

Egy a tábor, egy a zászló?

A Likud ugyan még nem jutott el arra a szintre, mint anno a Fidesz, aki előbb a „polgár” szót sajátította ki mértéktelen módon magának, azután a magyart, hogy a végén eljusson a következtetésre: „a zemberek” rájuk szavaznak. Orbánék Izraeli testvérpártja ugyan egyelőre még embereknek tartja azokat is, akik esetleg nem rájuk szavaznak, bizonyos tendenciák azonban érvényesülnek, és hát ezek nem emelik a színvonalat, ami olyan mélyen van, hogy attól bizony egy tisztességes bányászbéka is kétségbe esne.

Bibi szerint ugyanis a kormányzás megszilárdításának egyetlen módja, ha a polgárok nem szavaznak a kisebb nacionalista pártokra, nem forgácsolódnak szét az erők. Binjamin Netanjáhu az áttekinthető lajstromos szavazás országában adós marad annak megválaszolásával, vajon miért jobb, ha a Likud kap harmincöt mandátumot, a „szélsőjobb” meg semmit, annál, hogy a Likud kap harminc mandátumot, a nacionalisták meg ötöt. Mármint miért jobb az országnak? Hogy a Likudnak miért jobb, azt pontosan tudjuk. Nem kell majd kísérletet tenni az ígéretek betartására. Hiába nyilatkozta le szegény Mose Jáálon, hogy egy tapodtat sem vonulunk vissza, mert az arabok úgyse ismernek el minket. A legelső visszavonulásnál Jáálon tábornok, ha tisztességes, lemond; ha nem tisztességes, védelmi miniszterként hivatalban marad a ciklus végéig, már amennyiben egy hitszegő Likud-kormány megéri a ciklus végét. Tőle meg lehet szabadulni, amint nyilván azonnal visszaadja a mandátumát egy visszavonulás hírére a kitűnő, tisztességes Binjámin Zeév Begin is – hiszen egyszer már megtette. Majd betöltik a helyét valami mamelukkal. Ha viszont a nemmel szavazó képviselők más jobboldali párt tagjai – akkor abba Bibi belebukhat.

De túlságosan előreszaladtam, ciklus végéig meg Bibi bukásáig – holott még meg sem szerezte a hatalmat. Szerény véleményem szerint a leendő miniszterelnök elmondta, miért ne szavazzunk az ő pártjára – hallgassuk meg egyik fajsúlyos emberének véleményét. Mose Feiglinről van szó, arról az emberről, akit Bibi – hivatalosan a szélsőségesség vádjával, valójában azonban otromba féltékenységből – hátrébb sorolt a pártlistán, hátha ott már nem jut be. Karizmatikus ember ugyanis Mose Feiglin.

Átadom a szót Mose Feiglinnek (balra) – lehet vele vitatkozni, de nem csak meglepő dolgokat mond, hanem cikke nyomán az izraeli pártpolitizálás legsűrűbbjébe is bepillanthatunk. Azt is láthatjuk, milyen az, amikor egy politikus nem a gázárakról vartyog, hanem a nemzet jövőjét meghatározó, sorsdöntő kérdésekben higgadtan érvel és összefogást hirdet, abban a reményben, hogy elgondolkodnak szavain. [Az esetleg kevéssé ismert utalásokat szögletes zárójelben magyarázom dőlt betűkkel röviden, elnézést azoktól, akik számára ez felesleges.]

Miért szavazzunk a Likudra?

Az új tudatosság politikai jelentősége

Teljes mértékben elképzelhető, hogy a két nemzeti-vallásos párt – a megifjodott Nemzeti Vallásos Párt és a megifjodott Nemzeti Egység – nem gereblyézik össze elegendő szavazatot ahhoz, hogy bekerüljön a következő Kneszetbe. Néhány év óta ez lenne a legjobb dolog, ami a vallásos cionizmussal történik.

Engedjék meg, hogy megmagyarázzam. Mikor megtudtam, hogy a huszadik helyre választottak be a Likud-listára [a tavalyi pártválasztás, más néven előválasztás alkalmával], kissé kiábrándult lettem. Valamennyi felmérés, valamennyi pozitív visszacsatolás magasabb helyezést jelzett előre. Kiderült azonban, hogy a szavazóhelyiségeknél, ahol jól álltam, készakarva idéztek elő technikai akadályokat, és ez párosult azzal az egészséges kampányállítással, miszerint „Feiglin hat mandátumjába kerül majd a Likudnak” – mindez megtette a magáét. Már önmagában a tény, hogy annyi mindenen sikerült felülkerekednünk, és e sok minden dacára reális helyre kerültem a listán, a hívő közönségben [Feiglinnek ezt a többször használt kifejezését ne értsük félre: nem az ortodox vallásosokra, hanem a vallásos cionistákra gondol] a tudatosságnak valóságos forradalmát idézte elő. Mikor azt hallottam, hogy „a hegytető ifjúsága” [olyan jobboldali, részben még a telepesmozgalmat is puhának tartó cionista ifjúsági réteg, amely a jelenlegi politikai berendezkedést mihasznának tartja és monarchiát szeretne Izraelben], amely soha még csak fontolóra sem vette, hogy elmenjen szavazni, kijelenti, hogy „természetesen a Likudra szavazunk” – akkor megértettem, milyen sokat haladtunk előre.

„Azon az éjszakán úgy éreztem, enyém az egész ország”, mondta nekem egy kedumimi lakos. [Ezt a somroni települést 1975 Chanukáján alapították.] Az önmagunk által felállított és a társadalmat megosztó fal, hogy tudniillik olyan politikai és társadalmi eszközökkel kell harcolni az országért, amely eszközökkel irányítani kellene azt, az előválasztások éjszakáján ledőlt. Az eredmény: a hívő közönség özönlött a Likudba. Nem hogy hat mandátumot veszítettünk, miként az ellenem folytatott kampányban állították, de a Likud folyamatosan haladt előre a felmérések szerint, elérve a negyven mandátumot.

Az új tudatosság politikai jelentősége hatalmas volt. Abban a pillanatban, amikor a hívő közönség úgy érezte, a Likud az ő ideológiai otthona, világossá vált, hogy feliratkozik a Likudra [ti. mint párttag az előválasztásokon való részvételre], a Likudra szavaz, és egy olyan Likud-képviselő nem lesz, akinek akár álmában is eszébe jutna a nacionalista tábor értékeinek elárulása. Még azt is elmondhatjuk, hogy az előválasztásoknak azon az éjszakáján eltemették Oslo koncepcióját [a békefolyamatot], s Izrael megindult a nemzeti újjáéledés hosszú útján. S mindez azért, mert a nacionalista tábor lényeges része volt olyan bátor, hogy szektortudatosságát feladván, a nemzet többi részével felcsatlakozott a Likudhoz.

Binjamin Netanjáhunak később sikerült engem visszalöknie a harminchatodik helyre, amivel restaurálta a tudatosság falát. „Ne hagyjátok, hogy Netanjáhu visszakényszerítsen titeket a szektorodba”, rimánkodtam az újonnan felszabadult hívő szavazóknak. „Tartsatok ki a Likudnál.”

De nem használt. Az előválasztások éjszakáján megteremtett új tudatosság elenyészett. A Likud a felmérésekben mélyrepülésbe kezdett, és azok a szavazók, akik az egyetlen reménységet jelentik Izrael Állam számára, visszatértek a szektor-stetlbe.

„Hogyan várhatnád tőlem azt, hogy Bibire szavazzak?”, kérdezték tőlem a hívő emberek. Nem értik, hogy a Likudra leadott szavazat nem jelent egyszersmind Netanjáhura leadott szavazatot is. A Likudra leadott szavazat annyit tesz, hogy a szavazó csatlakozott az evilági arénához, amelyben Izrael Állam sorsa eldől. Ha valaki szavazói nyilvántartásba véteti magát és a Likudra szavaz, azzal megváltotta a jegyét arra, hogy a játéknak ne csak nézője, de részese legyen.

„A ti hibátok”, mondom mindig az embereknek, akik azt kérdezik, hogyan szavazhatnának Bibire. „Még a pártnak sem vagytok tagja. Mit akartok hát Bibitől?”

Amikor visszalöktek a Likud-lista harminchatodik helyére, Árje Eldád professzor [a Nemzeti Egység formációt alkotó egyik pártnak, a nacionalista Moledetnek a képviselője - jobbra] az egyik vele készített interjút használta ki arra, hogy a saját pártjában nekem csúcspozíciót ajánljon. A lehető legnagylelkűbb politikai javaslat volt ez. A Nemzeti Egység pártja [Jáákov] Kecále vezetése alatt még nem formálódott újjá, a Zsidó Otthon párt őrlődött, és sanszosnak látszott, hogy sikerül a nacionalista szavazók többségét, plusz az oroszajkúakat, plusz az általában vett kemény jobbosokat az új „Hit Megújulás Pártjába” terelni. Az én becslésem szerint ez a párt nyolc mandátumot szerzett volna.

Ám ha elfogadom Eldád nagylelkű ajánlatát, nyilvánvalóan elárultam volna mindazokat az embereket, akikhez támogatásért fordultam, lévén én voltam az, aki megalapított a Zo Árcéinut [Ez a mi hazánk; nacionalista mozgalom Izrael területi integritásának megőrzésére]. Mert ennek a javaslatnak az elfogadása azt jelentené, hogy a mi szektorunk potenciálját a legutolsókig kihasználnánk – Izrael többi szavazójára pedig rácsapnánk az ajtót. Ávigdor Lieberman, a Jiszráél Béitéinu vezetője aligha lesz valaha is miniszterelnök, mert ő pontosan ezt csinálja. Az orosz szavazók szektoralapú erejét hasznosítja, plusz még néhányakét. Ugyanezzel próbálkozott Effie Eitam is, és látjuk, hol van ő ma. Így aztán visszautasítottam Eldád ajánlatát. Ami azzal járhat, hogy a következő körben kimaradok a Kneszetből. Nyitva marad viszont a lehetőség is, hogy ezt az országot a hívő közönség kormányozhassa.

A hívő közönség számára az lesz a legjobb, ha a két nemzeti vallásos tábor nem kerül be a Kneszetbe. Ebben az esetben politikai értelemben nem lesz válaszútja annak a közönségnek, amely a csata frontvonalában áll [az utalás a Zsidó Otthon / Új Nemzeti Vallásos Párt itt látható plakátján is szereplő szlogenjére - "Mindig a frontvonalban" - vonatkozik]. Egyszerűen muszáj lesz csatlakoznia a Likudhoz és megmenteni Izraelt.

Eddig Mose Feiglin írása, amelyet angolul az Áruc Seva honlapján olvashattok el:

http://www.israelnationalnews.com/Articles/Article.aspx/8538